2010. ápr. 29.

Hajnalhasadás 2.fejezet

2.fejezet
A hosszú éjszaka
„ Már most hiányzol”
„ Nem muszáj mennem. Maradhatok”
„Hmm”
Egy hosszú, csendes pillanat volt, csak a szívem kalapált, szabálytalan légzésünk
ritmusa, ajkaink suttogásának megindító összhangja.
Néha annyira könnyű volt elfelejteni, hogy egy vámpírt csókoltam meg. Mert ő
átlagosnak vagy emberinek látszott. Soha egy másodpercre sem tudtam elfelejteni, hogy
akit a karjaimban ölelek inkább angyal, mint ember – de mivel elérte hogy semmi ne
tűnjön fel abból hogy az ajkai nem tudnak ellen állni az ajkaimnak, az arcomnak, a
torkomnak. Állítása szerint túl kísértetiesen vágyakozott a véremre, de az ötletet
elvetette, mert én kitudtam gyógyítani bármilyen ez iránti vágyából. De tudtam, hogy a
vérem szaga által okozott fájdalom még mindig égette a torkát, mintha lángokat
lélegzett volna be.
Kinyitottam a szemeim az övéi is kinyíltak, keresgélve nézve az arcomat. Semmi értelme
nem volt mikor így nézett rám. Kedvelte, hogy én a díj voltam inkább, mint a
felháborítóan szerencsés nyertes.
A tekinteteink egy pillanatra egybeforrtak, arany szemei annyira mélyek voltak, mint a
képzeletemben egészen a lelkéig láttam a szemein keresztül. Ostobának tűnt az a tény,
hogy nem létezik a lelke – ez kérdés sem lehetett, még akkor is ha ő vámpír volt. Neki
volt a leggyönyörűbb lelke, gyönyörűbb a ragyogó elméjénél vagy az
összehasonlíthatatlan arcánál vagy a ragyogó testénél.
Viszonozta a pillantást, mintha ő is látná a lelkemet és mintha szeretné amit lát.
Nem tudott olvasni a gondolataimban, bár ezt rajtam kívül mindenki máséban megtudta
tenni. Ki tudja hogy miért – valami működési hiba volt az agyamban, ami immúnissá
tett minden olyan rendkívüli és ijesztő dolgokhoz, amit néhány halhatatlan tudott. ( Csak
az elmém volt immúnis, a testem még mindig a vámpíroknak volt alávetve, olyan
képességekkel, amik működtek, Edward kivétel volt. ) De én komolyan hálás voltam
ennek a meghibásodásnak, ez volt az ami titokban tartotta a gondolataimat. Így is kínos
volt gondolkodni a lehetőségeimen.
Vonzottam az arcát, hogy ismét az enyém legyen.
„ Határozott maradás” mormolta egy pillanattal később.
„ Nem, nem. Ez a legény búcsúztatód. Menned kell.”
Mondtam a szavakat, de a jobb kezem ujjai a bronz hajába zárultak. Bal kezemmel
pedig szorosabban öleltem a hátát. Hűvös kezei simogatták az arcomat.
„ Legénybúcsúztatót azoknak tartanak, akik, hogy látják a múlást és övék ez az egyetlen
nap. Én pedig nem is lehetnék lelkesebb hogy az enyém leszel. Ez nem is volt kérdés
soha.
„Igaz” Leheltem elkábulva a hideg nyakától. Ez bájos volt, közel a boldogságomhoz.
Charlie
tudatlanul aludt a szobájában, ami majdnem ugyanolyan jó volt, mint egyedül lenni.
Összekuporodtunk a pici ágyamon, összehúzódtunk amennyire csak lehetséges volt,
mint az afgán emberek arcán lévő kötés úgy vette körül testemet a teste. Utáltam, hogy
használnom kellet a takarót, de az eléggé tönkretette a romantikát, mikor elkezdett
vacogni a fogam. Charlie észre fogja venni, ha én fázom a meleg augusztusban.
Legalább engem bugyolálni kellett, Edward inge a padlón volt, soha nem döbbentem
meg ennyire attól, hogy a teste milyen tökéletes volt – fehér, hűvös és márványként
fénylő. A kezemmel játszadoztam kőmellkasán, követtem a lapos, sima mellkasának
vonalát, ami bámulatos volt. Egy könnyed borzongás futott keresztül rajta és az ajkai
ismét az enyémeket keresték. Óvatosan megengedtem, hogy tükörsima ajkait nyelvem
hegyével simíthassam végig, ismét sóhajtott. Édes lehelete – hideg és finom volt -
hullámként ért az arcomhoz.
Elhúzódott – az az automatikus válasz erre, hogy túl messzire mentek a dolgok, az
azonnali reakciói, amikor már akaratosan folytatni akarta.
„Várj!” Mondtam miközben a vállait fogva közelebb húztam magamhoz, az egyik
lábammal lerúgtam a dereka körül lévő takarót. „ A gyakorlat teszi a mestert”
Kuncogott. „Nos akkor nekünk határozottan közel kellene lennünk a tökéleshez, nem
így van? Aludtál egyáltalán az elmúlt hónapban?”
„De ez a főpróba” Emlékeztettem, „És különben is csak gyakoroltunk néhány bizonyos
jelenetet. Most nincs itt az ideje annak, hogy biztosra menjünk”
Azt gondoltam, hogy nevetni fog, de nem válaszolt a teste mozdulatlan volt, hirtelen
feszült. A szeme folyós aranyszíne, megkeményedett. Átgondoltam a szavaimat, és
rájöttem, hogy valójában ő mit hallott bennük.
„ Bella…”
„ Ne indítsd el ezt megint” mondtam „ A megállapodás egy megállapodás”
„Túl nehéz összpontosítani, amíg velem vagy. Én – én nem tudok tisztán gondolkodni
ilyenkor, és képtelen leszek kontrollálni magamat. Meg fogsz sebesülni.”
„Én jól leszek”
„Bella”
„Shhh”Nyomtam az ajkaimat az övéhez és ezzel sikerült leállítanom kétségbeesett
támadását. Az előtt hallottam ezt, hogy ő nem jutott ki ebből az alkuból. Nem én
ragaszkodtam ahhoz, hogy először hozzámenjek. Megcsókolt aztán egy pillanatra
meghátrált, de meg tudtam mondani hogy nem az volt már mint azelőtt. Aggasztó,
mindig aggasztó. Hogy ez mennyivel másabb volna ha nem lenne szükséges miattam
aggódnia. Mit csinálna szabadidejében? Kapnia kell egy új hobbit.
„Hogy vannak a lábaid?” kérdezte.
Miközben tudtam, hogy nem szó szerint érti, válaszoltam „Pirítós melegen”
„ Valóban? Semmi második gondolat? Még nincs túl késő megváltoztatni a
gondolataid.”
„Próbálsz megszabadulni tőlem?”
Kuncogott. „ Csak biztosra megyek. Nem akarom azt, hogy bármit is tegyél addig, amíg
nem vagy biztos magadban.”
„Biztos vagyok benned. A többit meg át tudom élni.”
Habozott, azon töprengtem, hogy nehogy megint ostobán szóljam el magam.
„Tudod?”
„Nem gondoltam meg magam az esküvővel kapcsolatban – pozitívan állok ahhoz is,
hogy a lelkiismeret furdalásod ellenére életben fogok maradni – de később mi lesz Renéevel?
Mi lesz Charlie-val?”
Sóhajtottam. „Hiányozni fognak.” Rosszabb lesz, hogy én is hiányozni fogok nekik, de
én nem akarom hogy fellobbanjanak az érzelmi.
„Angela és Ben és Jessica és Mike”
„ A barátaim is hiányozni fognak” Mosolyogtam a sötétben. „ Különösen Mike. Oh
Mike! Hogyan folytassam?”
Most már morgott. Nevettem, de mégis komoly voltam.
„Edward, mi túl voltunk ezen és túl is leszünk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez az
amit akarok. Akarlak és akarlak téged örökkön örökké. Egy élet nem elég nekem
belőled.”
„Örökre tizennyolc évesnek maradni” Suttogta.
„Minden nő egy valóra vált álom” Kötekedett.
„Soha nem változni…soha nem mozgatni a csatárt”
„ Ez mit jelent?”
Lassan válaszolt. „Emlékszel, amikor elmondtuk Charlie-nak hogy összeházasodunk?
És ő terhesnek gondolt téged?”
„És arra gondolt, hogy lelő téged?” Nevetve találgattam. „ Bevallom másodjára,
őszintén fontolóra vette”
Nem válaszolt. „Mi, Edward?”
„Én csak igazság szerint…nos én csak úgy gondolom, hogy igaza lett volna”
„Ah” Ziháltam.
„ Annyira tudott valamit, ami miatt igaza tudott lenni. Nekünk is lett volna több
lehetőségünk. Utálom, hogy el kell vennem tőled ezt a lehetőséget.”
Vártam egy percet. „Tudom, hogy mit teszek.”
„Hogyan tudhatnád Bella? Nézz anyámra és a nővéremre. Ez nem is olyan könnyű
áldozat, mint amennyire hinnéd.”
„Esme és Rosalie éppen, hogy csak boldogul. Ha ez később probléma lenne, tudjuk,
hogy mit kell tennünk Esme örökbe fogad.”
Sóhajtott, majd hangja vaddá változott. Ez így nem igazság! Nem akarok belőled
áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked és dolgokat akarok elvenni tőled. De
a jövődet nem akarom ellopni. Ha voltam emberi – Az ajkai fölé emeltem kezeim. „ Te a
jövőm vagy.”
„Sajnálom. Szomorúnak hangzott, ugye? Kell lennie egy kis lelki erőnek.”
„ A lábaid hidegek?”
„Nem abban az értelemben. Száz évet vártam önre, Miss Swan. – Az esküvői szertartás
az egy olyan dolog -’’ Szünetet tartott, majd folytatta –„Oh a szerelem az egy szent
dolog.”
„Mi a baj?” Csikorgatta fogait. „Nem kell hívnod a testvéreimet. Látszólag Emmett és
Jasper ma nem engedik hogy ma itt maradjak” Közelebb húztam magamhoz még egy
másodpercre majd elengedtem. Nem kérhettem, hogy nyerjen Emettel szemben. „Jó
szórakozást”
Nyikorgás hallatszott az ablak felől – valaki acélkörmeivel szándékosan megkarcolta az
üveget, szörnyű volt, a hang átjárta a fülemet, még a gerincem is beleremegett.
„ Ha nem küldöd ki Edwardot” sziszegte Emmett fenyegetően - még mindig
láthatatlanul az éjszakában – „Utána bejövünk”
„ Megy már” nevettem. „ Mielőtt be nem törnek a házba” –vetettem oda neki. Edward a
szemeit forgatta, de egy könnyebb mozdulattal lehajolt a lábaihoz az ingért. Lehajolt
majd megcsókolta a homlokom.
„Aludnod kell. Holnap lesz a nagy nap.”
„Köszi! Ez biztos segít lenyugodnom.”
„Találkozunk az oltárnál”
„Fehérben leszek” Mosolyogtam, hogy ez milyen tökéletesen hangzott.
Nevetve mondta „Nagyon meggyőző” Azután hirtelen guggolásba hajolt – az izmai úgy
tekeregtek, mint egy rugó. Eltűnt – nekiereszkedve az ablakomnak, gyorsan még a
szemembe pillantott. Kintről egy elnémított puffanást és Emett szitkozódását
hallottam.
„Neked nem kellene megszidnod őt a késéséért.” Mormoltam magamban, miközben
tudtam, hogy hallanak. Jasper arca töprengve nézett az ablakom fele a méz színű
hajának ezüstje a felhőkön keresztül áthatoló gyenge holdfény hatására is erősen
ragyogott.
„Ne aggódj Bella. Időben haza fogjuk vinni” Hirtelen nyugodtság áramlott szét a
testemben, és lelkifurdalásom is jelentéktelennek tűnt. Jasper volt, a saját útját járta
mint az ugyanolyan tehetséges Alice is rejtélyesen pontos jóslataival. Jasper adottsága
meglehetősen hangulatosabb volt a jövőnél és lehetetlen volt ellenállni annak, hogy ne
azt érezzem, amit ő akart.
Ügyetlenül felültem, még mindig össze voltam kuszálódva a takaróm alatt. „Jasper? A
vámpírok hogyan tartják a legénybúcsút? Nem viszed el egy sztriptíz bárba, ugye?
„Ne mondj el neki semmit” Morogta Emmett lentről. Volt egy másik puffanás is és
hallottam, hogy Edward halkan kuncog.
„Nyugi!” Felelte Jasper – és én megnyugodtam. „Nekünk Culleneknek meg van a saját
verziónk. Mindössze néhány puma, és grizzly medve. Sokkal több, mint egy átlagos este
lenne.”
Azon töprengtem, hogy képes leszek-e valaha fesztelenül kimondani „vegetáriánus”
vámpír diéta.
„Köszi, Jasper” Kacsintott egyet, majd leengedte magát testvérei után.
Teljes csönd uralkodott kint. Charlie alig hallható horkolása keresztül búgott a falakon.
Ledőltem a párnám, álmos voltam. Bámultam a holdfényben a kicsi szobám falait és a
fehérített cölöpöket a nehéz fedelek alól.
Az utolsó éjszakám ebben a szobában. Az utolsó éjjelem Isabella Swan-ként. Holnap este
már Bella Cullen leszek. Bár ez az egész házassági megpróbáltatás tüske volt az
oldalamban, azért mégis el kellett ismernem hogy kedvelem a hangzását.
Megengedtem a gondolataimnak, hogy egy pillanatra tétlenül vándoroljanak, abban
reménykedve, hogy közben elnyom az álom. Pár percig riasztónak találtam magamat,
aggodalom, mely visszacsúszik a gyomromba, hogy kényelmetlenül érezzem magam.
Jasper távol volt és a kényelmes és békés érzések, mind eltűntek vele együtt.
Holnapi nap, nagyon hosszúnak ígérkezett. Rájöttem, hogy félelmeim többsége hülyeség
volt – és nekem éppen saját magamon kellet túljutnom. A figyelem az élet egyik
elkerülhetetlen része volt. Még mindig nem illettem bele a díszletbe. Mindazonáltal volt
néhány eléggé különleges aggodalmam, amik teljes mértékben érvényesek voltak. Először
is ott volt az esküvői ruha sorozat. Alice világosan tudatomra adta művészi tehetségét és
hogy le kell győznöm a gyakorlatiasságokat. Cullenék lépcsője mellett állva egy
lehetetlennek tűnő ruha sorozattal.
Aztán ott volt a vendéglista.
Tanya családja, a denali klán a ceremónia előtt fog megérkezni.
Kényes lenne, hogy Tanya családja ugyanabban a teremben legyen mint a Quileute
rezervátumból meghívott vendégek, Jacob apja és Clearwater-ék. A Denali klán nem
volt valami rajongója a vérfarkasoknak. Valójában Tanya nővére, Irina nem tért
magához az esküvő hallatán. Még mindig forralta a bosszúját a vérfarkasokkal szemben
akik megölték a barátját Laurentet(Hisz csak engem akart megölni). Ennek a
neheztelésnek köszönhetően, mikor Edward ennél a családnál dolgozott, mikor a
szükség órája szólította. Ez azokkal a Quileute farkasokkal való valószínűtlen
egyezmény volt, amik egész életükben spóroltak, mikor az újszülött vámpírok hordája
támadott.
Edward megígérte, hogy nem lesznek veszélyesek a Quileute indiánok. Tanya és az egész
családja – azonkívül Irina – szörnyen bűnösnek érezte magát ezért az átállásért. Egy
kicsiny fegyverszünet kevés ár volt az adósságukhoz képest, de ez olyan ár volt, ami
teljesen elő volt készítve, hogy fizessenek.
Volt egy nagy problémám és egy kisebb is: A törékeny önbecsülésem.
Azelőtt soha nem láttam Tanya-t, de biztos voltam benne, hogy találkozni vele nem lesz
az egómnak kedvező tapasztalat. Egyszer mielőtt még valószínűleg megszülettem volna,
bepróbálkozott Edwardnál – nem haragudtam és senkit nem is okoltam amiatt, hogy
akarta őt. Ő még mindig szép és nagyon gyönyörű. Bár, Edward világosan – és
elképzelhetetlenül – jobban szeret engem, akkor sem tudnám megállni, hogy
összehasonlításokat végezzek. Morogtam egy keveset, míg Edward, aki tudta a
gyengémet elérte, hogy bűntudatot is érezzek.
„Mi állunk a legközelebb hozzájuk, ezt ne felejtsd el, Bella. Még ennyi idő elteltével is
árvának érzik magukat.”
Beleegyeztem, miközben egy grimaszt rejtettem el előle. Tanyaéknak nagy családjuk
van, majdnem olyan nagy, mint a Culleneké. Volt közülük öt; Tanya, Kate és Irina,
Carmen és Eleazar, akik később csatlakoztak, úgy mint például hozzánk Alice és Jasper,
mindannyiukban megvolt az a vágy, hogy együtt érzőbben éljenek, mint a normális
vámpírok.
A teljes klánért, bár Tanya és nővérei ugyanazon az úton voltak, nyugodtak voltak
egyedül. Gyászban is voltak. Még nagyon hosszú idővel ezelőtt, nekik szintén volt egy
anyjuk. Eltudtam képzelni azt a lyukat, ami a családban keletkezett. Elképzeltem,
ahogy a Cullen családnak ezer év után elhagyná a teremtője a családot. Nem látnám azt
ami most lenne.
Carlisle elmagyarázta Tanyaék történetét a néhány náluk töltött éjszaka alatt az
egyikén. Tanya anyjának a története a 29 figyelmeztető mese közül az egyik volt,
amelyik illusztrálja a szabályokat, melyekre nekem is szükségem volna, ha csatlakozom
a halhatatlan világban élni. Csak egy szabály van érvényben lényegében, ami már
ezerszer meghiúsult: Tartsd a titkot
Tartani a titkot feltűnően nagy dolog volt – a megélhetést jelentette a Cullenek számára,
mielőtt az emberek gyanítani nem kezdték, hogy nem öregednek. Vagy a figyelmes és
kíváncsi emberek – étkezési időnél – az úti nomádok, mint ahogy James és Victoria éltek.
Az ahol Jasper barátai éltek Peter és Charlotte még átélte. Ez azt jelentette, hogy tartani
kellet mindennek az irányítását, mint az olyan újszülött vámpírok, akiket létrehoztak,
mint Jasper, amikor Maria-val élt. Victoria azon ötlete, hogy újszülött vámpírokat
alkosson megbukott.
És ez azt jelentette, hogy nem kellet létre hozni néhány dolgot az első helyben, mert
néhány teremtés irányíthatatlanná vált.
„Nem tudom Tanya édesanyjának a nevét”-ismerte be Carlisle az aranyszemei
megegyeztek szőke hajának színével. Szomorúan emlékezett vissza Tanya fájdalmára.
Soha nem beszélnek róla, ha el tudják kerülni azt, készségesen soha nem tudnak rá
gondolni.
A nő aki létrehozta Tanya-t, Irinát és Kate-et – aki szerette őket, azt hiszem – sok évvel
korábban élt amikor én születtem, a halhatatlan gyerekek pestisének korában. Az, amit
gondoltak azzal soha nem fogok tudni egyetérteni. Ők gyermekekből hoztak létre
vámpírokat. Nyelnem kellett, hogy visszatartsam a gombócot a torkomban, mikor
elképzeltem amit mondott.
„Gyönyörűek voltak” Magyarázott gyorsabban, miközben a reakcióimat figyelte,
Carlisle.
„ Olyan megnyerőek, és elbűvölőek, el sem képzelheted mennyire. Nem tudtál a
közelükben lenni, anélkül, hogy ne szeresd őket.”
„Mindazonáltal őket nem tudták tanítani. Fagyottak voltak a fejlesztés
bármilyen szintjéhez, amiket addig megvalósítottak mielőtt megharapták őket. Imádni
való kétévesek olyan kis gödröcskékkel és selypítésekkel, amik egy fél falut tudtak
megsemmisíteni dührohamaik alkalmával. Ha éheztek, ettek és a figyelmeztető szavak
nem tántorították el őket. Az emberek nem tudták megfékezni őket, rém történetek
keringtek és a félelem tűzként terjedt tovább az emberek között.
„Tanya anyja is hozott létre ilyen gyereket, de az okát még a mái napig nem tudtam
meg, hogy miért.” Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. „A Volturi is belekeveredett
természetesen.”
Én meg mindig meghátráltam, mint ahogy mindig is teszem ennél a szónál, de persze az
olasz vámpírok légiója – a saját feltevéseik alapján – ez volt a központja ennek a
történetnek. Nem létezne törvény, ha nem lenne büntetés, és nem létezne büntetés, ha
senki nem hajtaná be. Az idősek Aro, Caius és Marco uralták a 30 Volturi erőt. Én csak
egyszer találkoztam velük, de abban a pillanatban úgy látszott, hogy Aro azzal a elmeolvasás-
ajándékával – egy érintés és tudta mindent gondolatát az elmének, amit valaha
is gondolt. – ő volt az igazi vezető.
„A Volturi tanítani kezdte a halhatatlan gyerekeket Volterrában lévő otthonuknál és
mindenfele a világon. Caius eldöntötte, hogy a fiatalok képtelenek megőrizni a titkot és
így meg kellett semmisíteni a vámpírgyermekeket.”
„Azt mondtam neked, hogy ezek a gyerekek szeretni valóak voltak, volt néhány
boszorkánytanya – teljesen megtizedelve – akik megakarták védeni őket. A mészárlás
nem volt olyan elterjedt, mint a déli háború, de a maga útjában pusztítóbb volt, mint
bármi más. A hosszú ideje fennálló boszorkány tanyák, az öreg hagyományok, és barátok,
egyszerre csak mind eltűntek. A halhatatlan gyerekeket még említeni sem szabadott,
tabuvá váltak. „
„Amikor még a Volturiban élten, találkoztam két halhatatlan gyerekkel, tehát így első ízből tudtam meg vonzerejüket. Aro még sok éven keresztül próbálta tanítani a kicsiket
a katasztrófa után, amit ők végeztek. Tudod a kíváncsiskodó természet, ő reményteli
volt azzal szemben hogy ezek a teremtmények megszelídíthetők. De végül a döntés
egyhangú volt, a halhatatlan gyerekek nem létezhetnek.”
„Ez minden. De a Denali nővérek anyjával kapcsolatban” folytatta az anyjukkal „Az
nem teljesen világos ami vele történt” mondta Carlisle. „Tanya, Kate és Irina már
teljesen elfelejtették a Volturit mikor az eljött értük egy nap. Az anyjukért és
törvénytelen teremtésükért. A tudatlanság volt, ami megmentette Tanyat, és nővérei
életét. Aro megérintette őket és látta teljes ártatlanságukat, így őket nem büntették meg
az anyjuk bűne miatt.”
„Azelőtt soha egyikük sem látta a fiút, és nem is álmodtak a létezéséről sem, amíg az
egyik nap észre nem vették hogy megharapta az anyjuk karját. Csak az lehetett hogy az
anyjuk titokban tartotta, hogy védelmezze a lányait. De vajon miért hozta őt létre
elsőként? Ki volt ő, és mit gondolt miért tették ezt vele? Tanya és a többiek soha nem
kapták meg erre a kérdések egyikére sem a választ. De nem kételkedtek abban hogy az
anyjuk bűnős volt-e és soha nem gondolták, hogy nem bocsájtanak meg neki.
„Mikor Aro támogatta Tanyat, Irinát és Kate-et, Caius még mindig azt akarta, hogy a
lányok égjenek. Társbűnösség miatt. Szerencsések voltak, Aro irgalmas volt velük.
Tanya és a nővérei szívből bocsánatot kértek, majd a törvény általi egészséges
tisztelettel hagyták el a Volturi köreit. „
Én nem vagyok biztos, hogy hol de úgy vettem észre, hogy az emlékek egy része beszéd
közben álommá váltak. Az egyik pillanatban annak tűnt, miközben hallgattam Carlisle
visszaemlékezését. Egy darabig Carlisle arcát néztem, majd hirtelen egy pillanattal
később már egy szürke, terméketlen mezőn voltam és vastag tömjént égettem a
levegőben. De nem voltam egyedül.
A mező központjában lévő alakok összevisszasága mindegyiken csuklyás köpeny, ennek
meg kellett volna rémíteni-e engem – ezek csak a Volturi tagjai lehettek és nekem csak
az járt a fejemben, amit találkozásunkkor elrendeltek számomra. – De tudtam, ahogy
néha befejeztem az álmaimat, hogy láthatatlan vagyok számukra.
A kupacok füstjének illata elért hozzám. Én felismertem az illatot és nem vizsgáltam át a
dombokat közelebbről. Nem vágytam arra, hogy lássam az arcokat, hisz ezek olyan
vámpírok voltak akiken már végrehajtották az életet, féltem, hogy nehogy felismerjek
valakit a parázsló máglya között.
Volturi tagjai körben álltak valami vagy valaki körül, hogy hangjaik nyugtalanságtól
emelkedtek föl. Közelebb mentem a köpenyeikhez és kényszerített az álom, hogy
meglássanak és ugyanolyan intenzitással vizsgálták azt is aki körükben volt. Gondosan
csúszkáltam a magas, sziszegő halotti leplek között, végül megláttam vitájuk tárgyát,
felálltam egy kis dombocskára.
Gyönyörű volt, imádni való, Carlisle igazság szerint tökéletesen mesélte el. A fiú egy
totyogó két év körüli baba volt. Fényes barna fürtjei keretezték kerubi arcát. Remegett
és szemeit becsukva, mintha túl rémült lenne ahhoz hogy végig nézze mi is történik, hogy
a halál közelebb lesz minden egyes másodperccel.
Megütött valami, hogy nekem szükségem van arra, hogy megmentsek egyet azokból az
édes, csinos és rémült gyerekek közül akit a Volturi elakart pusztítani, és akiknek az
ereje már nem is számított volna nekem. Közéjük furakodtam nem törődve azzal, hogy
jelenlétem zavarta volna őket. Törtetve szaladtam a fiú irányában.
Csak odatántorogtam, megálltam és tisztán láttam azt a dombocskát amin ült. Nem
szikla, se nem föld volt, hanem egy halom lecsapolt, élettelen, emberi test. Túl későn
vettem észre az ismerős arcokat. Mindet ismertem. – Angela, Ben, Jessica és Mike – és
közvetlen az imádni való kisfiú alatt volt az apám és az anyám teteme.
A gyermek kinyitotta fényes, vérvörös szemeit.

2010. ápr. 27.

Hajnalhasadás 1. fejezet

ELSŐ KÖNYV
Bella
TARTALOM
Előszó
1.Foglalt
2.Hosszú éjszaka
3.A nagy nap
4.A gesztus
5.Esme sziget
6.Figyelemelterelések
7.Váratlan

Előszó
Nekem több mint valós halál közeli élményekben volt részem. Ez semmi, ahhoz képest,
amit te valaha is átéltél. Ez furcsamód elkerülhetetlennek látszott, újabb szembenézések
a halállal. Valószínűleg én tényleg katasztrófával voltam megbélyegezve. Mégis, ez az idő
annyira különbözött a többitől.
El tudnál futni valakitől, akitől féltél, megpróbálhatnál harcolni valakivel, akit utálsz.
Az összes reakcióm fokozódott minden fajta gyilkos körül - a szörnyek, az ellenségek.
Amikor szeretted azt az egyet, aki megölt téged, az neked nem hagyott választásokat.
Hogyan futhatnál, hogyan harcolhatnál, amikor megsebesítheted azt a kedvest? Ha az
egész életedet oda kellett adnod a kedvesedért, hogy ne tudnád megtenni?
Ha az volt az a valaki, akit őszintén szerettél?


1.fejezet
Foglalt
Senki sem bámul téged. ígértem magamnak. Senki sem bámul téged. Senki sem bámul
téged.
De mivel nem tudtam meggyőzően hazudni, ráadásul magamnak, látnom kellett.
Ahogy ülve vártam a városban az egyik jelzőlámpánál a háromból hogy zöldre váltson,
jobbra kukucskáltam - a mikrobuszában, Mrs. Weber egész törzsét felém fordította. A
szemei az enyémbe fúródtak és én visszavonultam, azon töprengve, hogy miért nem
emelte el tekintetét vagy miért nézett szégyenkezően. Az még mindig faragatlannak
tartották, hogy embereket bámul, nem? Rám ez már nem vonatkozik?
Ekkor rájöttem, hogy azok az ablakok elég sötétre voltak színezve, így valószínűleg neki
nem volt fogalma arról, hogy egyáltalán én vagyok itt benn, egyedül hagyott, míg
megakadtam a nézésén. Próbáltam vigasztalni magam a ténnyel, hogy ő tényleg nem
bámult engem, csak az autót.
A kocsim. Sóhajt.
Balra pillantottam és sóhajtottam. Két gyalogos volt megfagyva a járdán, elszalasztva a
lehetőségüket, hogy keresztülmenjenek, amíg bámultak. Mögöttük Mr. Marshall bámult
a kis szuvenír boltja síküveg ablakán keresztül. Legalább neki nem volt az orra
rányomva az üvegre.
Még.
A fény zöld lett és sietségemben, hogy meneküljek, gondolkodás nélkül beletapostam a
gázpedálba. A motor vicsorgott, mint egy vadászpárduc, a kocsi olyan gyorsan előre
zökkent, hogy a testem belecsapódott a fekete bőrülésbe és a gyomrom nekilapult a
gerincemnek.
-Ajh. – ziháltam, ahogy ügyetlenkedtem a pedállal. Elvesztettem a fejem, megtapostam a
pedált. A kocsi megbillent, majd teljesen leállt.
Nem viselném el, ha látnám a reakciókat. Ha volt bármilyen kétség azzal kapcsolatban,
hogy ezt az autót ki vezette, akkor az eltűnt. A cipőm orrával nyomtam le finoman a
gázpedált egy fél milliméternyire és a kocsi megint előrezökkent. Sikerült elérnem a
célomat, a benzinkutat. Ha nem rohantam volna annyira… egyáltalán nem kellett volna
bejönnöm a városba. Meg kellett volna lennem sok dolog nélkül, mint például Pop-Tarts
és cipőfűzők, hogy elkerüljem a nyilvánosságot.
Rohantam, mint aki versenyben van, kinyitottam a tanksapkát, lehúztam a kártyám, és
a csővég már a tankban volt másodperceken belül. Természetesen semmi nem volt,
amivel elérhettem volna, hogy a számok a kijelzőn felgyorsuljanak. Lomhán pörögtek,
mintha engem akartak volna bosszantani.
Nem volt napfény idekinn - tipikus esős nap a washingtoni Forksban - de még mindig
azt érzetem, hogy reflektort irányítanak rám, ami felhívja a finom gyűrűt a bal
kezemen. Olykor, mint most, érzem a tekinteteket a hátamon, azt érzem, hogy a gyűrű
villog, mint egy neonreklám: Nézz rám, nézz rám.
Hülyeség volt annyira öntudatosnak lenni és én tudtam ezt. Apun és anyun kívül tényleg
számít, hogy az emberek mit beszélnek az eljegyzésemről? Az új kocsimról? A rejtélyes
felvételemről az Ivy Nyelvi Főiskolába? A ragyogó fekete hitelkártyámról, ami vörösen
izzónak tűnt a hátsó zsebemben?
-Igen, kit érdekel, mit gondolnak. – motyogtam halkan.
-Ööö… kisasszony? – egy férfihang szólított meg.
Megfordultam, de reméltem nem nekem szólt. Két ember állt egy luxus SUV mellett egy
vadi új kajakkal felkötözve a tetejére. Egyikük sem nézett rám, mindketten az autót
csodálták.
Személy szerint nem értettem. De akkor is, büszke voltam, hogy meg tudtam
különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevy szimbólumát. Ez a kocsi fényesen fekete volt
és csinos, de akkor is, számomra csak egy kocsi volt.
-Bocsánat, hogy zavarlak, de elmondanád, milyen fajta az autó, amit vezetsz? – kérdezte
a magasabbik.
-Ö.. egy Mercedes, ugye?
-Igen. – mondta udvariasan a férfi, amíg az alacsonyabb barátja forgatta szemeit a
kérdésemre. -Tudom. De csodálkoztam, ez…te egy Mercedes Angyal-t vezetsz?
A férfi tisztelettel mondta ki a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a srác jól kijönne
Edward Cullen-nel, az én…vőlegényemmel (közel járt az igazsághoz, csak napok voltak
az esküvőig).
-Ezt még nem hozták be Európába. – folytatta a férfi. – pláne nem ide.
Amíg a szemei követték az autóm körvonalait - nekem ez nem tűnt másnak, mint
bármilyen más Mercedes Szerdán, de mit tudom én? - én olyan szavakon gondolkoztam,
mint vőlegény, házasság, férj, stb.
Csak nem tudtam összerakni ezeket a fejemben.
Egyfelől, megalázó volt gondolni a fehér ruhákra és a csokrokra. De főleg, Nem tudtam
kibékíteni tiszteletreméltó, tompa férj fogalmát az én Edward fogalmammal. Ez olyan,
mint mikor egy arkangyal szerepét osztod egy könyvelőre; nem tudtam elképzelni őt
semmilyen közhelyes szerepben.
Mint mindig, amint elkezdtem Edwardról gondolkodni, megcsapott a fantázia szédítő
pörgése. Az idegen megköszörülte a torkát, hogy felhívja a figyelmem; még mindig az
autó márkájáról és modelljéről várt választ.
-Nem tudom. – mondtam neki őszintén.
-Nem bánod, ha csinálok egy képet róla?
Eltartott egy percig, hogy feldolgozzam.
-Tényleg? Egy képet akarsz a kocsiról?
-Persze, senki sem fog hinni nekem, ha nem teszem.
-Oh, oké. Persze.
Lassan félretettem a csővéget és belopóztam az első ülésre, hogy elbújjak, míg a rajongó
előhalászott egy hatalmas profi fényképezőgépet a hátizsákjából. Ő és a barátja
megfordultak pózoltak a motorháztetőnél, majd a hátsó feléhez mentek képeket
készíteni.
-Hiányzik a teherautóm. – nyafogtam magamban.
Nagyon nagyon kényelmes - túl kényelmes. A teherautóm utolsó lihegése épp azután egy
héttel volt, mikor Edward és én kompromisszumot kötöttünk, hogy kicserélhesse a
teherautóm, mikor az meghal.
Edward szerint ez várható volt; a teherautóm hosszú, teljes életet élt és a természeti
ideje lejárt.
Szerinte. És természetesen nem tudtam ellenőrizni a történetét vagy megpróbálni
feltámasztani a teherautóm a halálból. A kedvenc szerelőm...
Nem gondolkodtam ezen tovább, nem engedve, hogy befejeződjön a gondolat. Helyette
hallgattam a férfiak hangját odakint, amit az autó fala lehalkított.
-... a online video-ban nekiment egy lángszóróval. És ez nem sértette fel a festéket.
-Persze, hogy nem. Végigmehetnél egy tankkal ezen a bébin. Nem sok ilyen van a piacon.
Közel-Keleti diplomatáknak tervezték, fegyverkereskedőknek és főleg drogbáróknak.
-Azt gondolod, hogy ő valami...?- hangzott a rövid, halk kérdés. Behúztam a nyakam, az
arcom lángolt.
-Uh.-mondta a magasabb.-Talán. Nem tudom elképzelni, minek neked egy sötétített
üvegre és négyezer fontos páncélzatra körülötte. Veszélyes lehet elmenni valahova.
Páncélzat. Négyezer fontos páncélzat. És sötétített üveg? Szép. Mi történt a jó régimódi golyóállóüveggel?
Nos, legalább volt egy kis értelme, ha csavart humorérzékkel rendelkezel.
Ez úgy történt, hogy Edward kihasználta az alkunkat, hogy sokkal többet adjon, mint
ígérte. Beleegyeztem, hogy lecserélje a teherautóm, mikor szükséges volt, persze nem
számítva arra, hogy az a pillanat nagyon hamar eljön.
Mikor kényszerítettek, fogadjam el, hogy a teherautóm nem létezik többé, akkor egy
még élő klasszikus Chevys hasonmást akartam pótlásnak, tudtam, az ő ötlete a cserére
zavarba fog ejteni. A bámulásokra és suttogásokra gondoltam. Igazam volt abban. De a
legsötétebb képzeleteimben sem láttam előre, hogy ő két autót fog nekem szerezni.
Az „előtte” és az „utána” autót, magyarázta, miután megkaptam. Ez volt az „előtte”
autó. Azt mondta, ez egy kölcsönautó és megígérte, hogy ő az esküvő után visszaküldi.
Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Mostanáig.
Haha. Mert én annyira törékenyen ember voltam, szóval balesetre hajlamos, a saját
veszélyes balszerencsém áldozata, kétségkívül szükségem volt egy tank-ellenálló autóra,
ami megvéd engem. Nevetséges. Biztos voltam benne, hogy ő és a testvérei sokáig
mulattak ezen a hátam mögött.
Vagy talán…csak talán…egy kis hang súgta a fejemben. Ez nem vicc, bolond. Talán ő
tényleg aggódik miattad. Nem ez volt az első, hogy megerőltető volt neki megvédenie
téged.
Sóhajtottam.
Az „utána” autót még nem láttam. Azt elrejtették mélyen egy sötét sarokban Cullenék
garázsában. Tudtam, hogy a legtöbb ember mostanra megleste volna, de én tényleg nem
akartam tudni. Valószínűleg nincs páncélzat azon a kocsin, mert nekem nem lesz rá
szükségem a nászút után.
A virtuális elpusztíthatatlanság csak egy a sok mellékes dologból, amit nagyon vártam.
A legjobb rész abból, hogy Cullen vagy nem a drága autók és a lenyűgöző hitelkártyák
voltak.
-Hé. – szólt a magas férfi, tölcsért csinálva a kezéből az üvegen, úgy próbált benézni.
-Végeztünk. Nagyon köszönjük!
-Szívesen. – szóltam vissza és feszülten elindítottam a motort, enyhén nyomtam, nagyon
finoman a gázpedált.
Mindegy hányszor hajtottam le az otthonos úton hazafelé, még mindig nem tudtam nem
észrevenni a szórólapokat a háttérben. Mindegyik telefonpóznára és utcai jelzőtáblákra
voltak ragasztva, olyan volt, mint egy friss pofon az arcba. Egy jól megérdemelt pofon
az arcba. Az agyam visszaszívott mindent, amit közvetlenül előtte gondoltam. Nem
tudtam kikerülni ezt az utat. Nem tudtam…a képek a kedvenc szerelőmről rendszeresen
visszahúztak a múltba.
A legjobb barátom. Az én Jacobom.
A LÁTTA EZT A FIÚT? szórólapok nem Jacob apjának ötlete volt. Ez az én apámé
volt, aki rengeteg szórólapot nyomtatott és az egész városban kirakta őket. És nem csak
Forks-ban, hanem Port Angeles-ben, Sequim-ben, Hoquiam-ban, Aberdeen-ben és
minden más Olympic Peninsulai városban. Meggyőződött arról, hogy a Washington
állambeli rendőrállomások falain is kinn van. A saját őrsén volt egy egész parafatáblája,
ami Jacob megtalálására szentelt. A tábla jórészt üres volt, ami nagyon csalódottá tette.
Apunak leginkább a reagálás hiánya okozott csalódást. A legjobban Billy-ben, Jacob
apjában és egyben legjobb barátjában csalódott. Billy nem akart belekeveredni a 16 éves
"szökevény" keresésébe. Billy megtagadta a szórólapok kirakását La Push-ban, a
rezervátum tengerpartján, ami Jacob otthona volt. Külsőleg beletörődött Jacob
eltűnésébe, mintha nem is létezett volna. Szerinte, Jacob felnőtt. Hazajön, ha akar.
Billy álláspontja nyugtalanított. Nem raktam ki sehova szórólapokat. Mert mindketten,
Billy és én is tudtuk Jacob hol van, és tudtuk azt is, hogy senki sem látta ezt a fiút. A
szórólapok kitétele a szokásos nagy, kövér gombócot okozta volna a torkomban, a
szokásos szúró könnyeket a szemeimben, és örültem, hogy Edward odakint vadászik
ezen a szombaton. Ha Edward látná a reakciómat, csak ő is szörnyen érezné magát.
Persze, volt hátránya annak, hogy szombat volt. Ahogy lassan és óvatosan befordultam
az utcámban, megláttam az apám járörkocsiját a házunk előtt. Megint elugrott halászni.
Még mindig duzzogott az esküvő miatt. Tehát nem tudtam használni a benti telefont. De
nekem hívnom kellett...
Leparkoltam a járdaszegélynél, a Chevy szobor mögött és előhúztam a telefont a
kesztyűtartóból, amit Edward adott nekem veszély esetére. Tárcsáztam, hosszan a
"vége" gombon tartva az ujjam, míg a telefon csöngött. Elővigyázatosságból.
-Hallo?- Seth Clearwater vette fel, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindig nyuszi
voltam beszélni a nővérével, Leah-val. A szavai "leharapták" a fejem, mikor Leah
beleszólt.
-Hé, Seth, itt Bella.
-Oh, szia, Bella! Hogy vagy?
-Jól.
-Friss hírek miatt hívsz?
-Médium vagy.
-Nem igazán. Nem vagyok Alice. Csak kiszámítható vagy. – viccelt. A Quileute falka és
La Push között csak Seth érezte jól magát, főleg, mikor megemlítette Cullenék nevét.
Egyedül viccelődött ezeken a dolgokon, különösen a majdnem-mindentudó-sógornőmön.
-Tudom.-hezitáltam kicsit.-Hogy van?
Seth sóhajtott.
-Úgy, mint mindig. Nem fog beszélni, pedig mi tudjuk, hogy hall minket. Tudod, próbál
nem emberként gondolkodni. Csak az ösztöneit követi.
-Tudod, hol van most?
-Valahol Észak-Kanadában. Nem tudom megmondani melyik részen. Nem nagyon figyel
az állam nevére.
-Bármi utalás…
-Nem jön haza, Bella. Sajnálom.
Nyeltem.
-Oké, Seth. Tudtam azelőtt, hogy megkérdeztem. Nem tehetek róla, hogy segíteni
akarok.
-Igen. Mi mind ugyanazt szeretnénk.
-Köszi, hogy beszéltél velem, Seth. Tudom, hogy a többiek nehezen élik ezt meg.
-Nem a legnagyobb rajongóim. – felelte vidáman. – Hülyeség, szerintem. Jacob
választott, te választottál. Jake-nek nem tetszik a hozzáállásunk. Persze, az sem
villanyoztam fel, hogy láttad rajta.
-Nem beszélt veled?-ziháltam.
-Nem tud elrejteni mindent előlünk, pedig keményen próbálja.
Szóval Jacob tudta, hogy aggódom. Nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Nos,
legalább ő tudta, nem tűntem el teljesen a napnyugtában és felejtettem el őt. lehet
elképzelte, képes rá.
-Feltételezem, látlak az… esküvőn. –mondtam, kipréselve a szót a fogamon keresztül.
-Igen, és én anyu ott leszünk. Jó, hogy meghívtál minket.
Megmosolyogtam a lelkesedést a hangjában. Bár meghívni Clearwateréket Edward
ötlete volt, örültem, hogy gondolt rá. Jó lenne, ha Seth ott lenne. Egy kapocs, bár
vékony, az elveszett vőfélyemmel.
-Nem lenne ugyanaz nélküled.
-Mondd meg Edward-nak, hogy üdvözlöm, oké?
-Persze.
Megráztam a fejem. A barátság, amit Edward és Seth között kialakult valahogy még
mindig megijesztett. Ez egy biztosíték volt, bár a dolgoknak nem így kellene lenniük. A
vámpírok és a vérfarkasok, köszönik szépen, ki tudtak jönni egymással, ebben egy
véleményen voltak. Nem mindenkinek tetszett ez az ötlet.
-Ah. – mondta Seth, a hangja egy oktávval feljebb lépett. – Leah hazajött.
-Oh, szia!
A vonal megszakadt. Otthagytam az ülésen és felkészítettem magam szellemileg, hogy
belépjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apunak annyi mindennel kellett
foglalkoznia. Jacob-a-szökevény volt a tetőpont a túlterheltségben. Majdnem úgy
aggódott miattam, az ő éppen-hogy-törvényesen-felnőtt lánya miatt, aki Mrs.-é válik pár
napon belül.
Lassan sétáltam keresztül a fényárban, miközben arra az éjszakára gondoltam, mikor
elmondtuk neki. Mikor Charlie motorcsónakja bejelentette a visszatérését, a gyűrű
hirtelen száz fontos súlyú lett az ujjamon Bele akartam rakni a bal kezem a zsebembe
vagy talán ráülni, de Edward hideg, kemény fogása elöl tartotta.
-Ne idegeskedj, Bella. Gondolj arra, hogy nem gyilkosságot jelentesz be.
-Könnyű mondani.
Hallottam apám csizmáinak vészjósló hangját a bejáratnál. A kulcs csörgött a már
nyitott ajtóban. A hangja arra horrorfilmrészletre emlékeztetett, mikor az áldozat
rájön, hogy elfejtette bezárni az ajtót.
-Nyugodj meg, Bella. – suttogta Edward, hallva a gyorsuló szívdobogásom.
Az ajtó nekivágódott a falnak, én meghátráltam, mintha bűnös lennék.
-Hé, Charlie. – szólt teljesen nyugodtan Edward.
-Nem!-tiltakoztam a lélegzetem alatt.
-Mi? – suttogott vissza Edward.
-Várj, míg felakasztja a fegyverét.
Edward kuncogott és hátrasimította bronzos haját. Charlie a sarok felől jött, még
mindig az egyenruhában, még mindig felfegyverzetten, és megpróbált nem grimaszolni,
mikor meglátott minket a kanapén ülni. Mostanában sok erőfeszítést tett, hogy
megkedvelje Edward-ot. Persze, ezután a bejelentés után biztos volt, hogy azonnal
befejezi az erőlködést.
-Hé gyerekek, Mi újság?
-Beszélni akarunk veled.-mondta Edward. – Van néhány jó hírünk.
Charlie arckifejezése barátságosból azonnal feszültté vállt.
-Jó hírek? – dörmögte Charlie, keresztülnézve rajtam.
-Ülj le, apu.
Felemelte egyik szemöldökét, öt másodpercig engem bámult, majd hátradőlt a székben
és egyenesen ránk figyelt.
-Nem kell aggódnod, apu.-mondtam azonnal megszakítva a csendet.-Minden oké.
Edward grimaszolt és tudtam, hogy ez az oké szóra vonatkozott. Valószínűleg jobban
használt volna valami, mint csodálatos vagy tökéletes, vagy dicsőséges.
-Biztos, Bella, biztos. Ha minden a legnagyobb rendben, mik azok az izzadság cseppek a
homlokodon?
Elnéztem a mogorva tekintetéből, alázatosan Edwardra, és ösztönösen letöröltem a
homlokomról a bizonyítékot.
-Terhes vagy! – robbant ki Charlie-ból. – Terhes vagy, ugye?
Bár a kérdést nekem szánta, dühösen nézett Edward-ra, és megesküdtem volna, hogy
láttam a kezeit a fegyver felé mozdulni.
-Nem, persze, hogy nem! – meg akartam bökni Edwardot a bordáinál, de tudtam, hogy
az csak nekem okozna horzsolást.
Mondtam Edward-nak, hogy az emberek, egyből erre a következtetésre jutnak!
Épelméjű emberek mi mást gondolhatnának arról, hogy 18 évesen megházasodik
valaki? (forgattam a szemeim a válaszára. Szerelem. Persze.)
Charlie szikrázó tekintete megvilágosodott. Eléggé jól ismerte az arckifejezéseimet,
mikor elmondom az igazságot, és most hitt nekem.
-Oh. Sajnálom.
-Bocsánatkérés elfogadva.
Hosszú szünet következett. Ezután, rájöttem, mindenki arra vár, hogy mondjak valamit.
Rémülten felnéztem Edward-ra. Nem tudtam, hogy mondjam ki a szavakat. Rám
mosolygott, azután kihúzta magát és apához fordult.
-Charlie, tudom, hogy nem úgy tettem, ahogy kellene. Tradicionálisan, nekem először
meg kellett volna kérdeznem téged. Nem gondolok semmi tisztességtelenségre, de mióta
Bella igent mondott, én nem akarom az esélyt csökkenteni, így nem a kezét kérem tőled,
hanem az áldásodat. Összeházasodunk, Charlie. Jobban szeretem őt, mint a világon
bármit, jobban, mint az életemet, és valami csoda által, ő is szeret engem. Áldásodat
adod ránk?
Nagyon nyugodtnak, biztosnak hangzott. Míközben hallottam a teljes bizalmat a
hangjában, egy ritka pillanatát tapasztaltam a bepillantásnak. Láttam, hogy keresi a
megfelelő szavakat. Ezután észrevettem Charlie arcán, hogy pillantása a gyűrűre esett.
Visszatartottam a lélegzetem, amíg a bőre színt váltott. Világosból vörösre, vörösről
lilára, liláról kékre. Elkezdtem felállni, nem voltam biztos abban, mit teszek; talán
használom a Heimlich manővert meggyőződni arról, hogy nem fuldoklik, de Edward
megszorította kezem és mormolt egy "adj neki egy percet"-et, szóval vártam, hogy
megszólaljon. A csend sokkal hosszabb volt. Majd, fokozatosan, árnyalatonként Charlie
színe visszatért a normálisba. Ajkait és szemöldökei összehúzta. Felismertem a "mélyen
gondolkodó" kifejezést. Sokáig gondolkodott kettőnkről, és éreztem, hogy Edward
megnyugszik mellettem.
-Sejtettem, nem lepődtem meg annyira. - mormolta Charlie. -Tudtam, hogy nekem elég
hamar kell majd valamivel, mint ez, foglalkoznom.
Kifújtam magam.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Charlie dühösen rám nézve.
-Száz százalékig biztos vagyok Edward-ban.-mondtam anélkül, hogy gondolkoztam
volna.
-Házasság, tényleg? Miért van ez a sietség?-szeme gyanúsan nézett engem.
A sietség volt az igazi ok, mert minden egyes nappal közelebb értem a 19-hez, míg
Edward maradt az a 17 éves tökéletesség, ami volt kilencven éven keresztül. Nem, nem
ez volt a fő tényező, amiért házasságra adtam a fejem, hanem mert a házasság volt a
feltétel a finom és gubancos kompromisszumban, amit Edward és én kötöttünk, hogy
elérjem, változtasson át halandóból halhatatlanná. De ezeket a dolgokat nem tudtam
Charlie-nak megmagyarázni.
-Együtt megyünk a Dartmouth-ra, Charlie.-emlékeztette Edward. - Szeretném jól
csinálni, a helyes módon. Ez volt az oka. - vont vállat.
Ő nem túlzott; a II. világháború alatt megszerzett szellemben éltek. Charlie oldalra
húzta száját. Szavakat kereset, hogy vitatkozzon. De mit mondhatna? Jobban
szeretném, hogy először bűnben élj? Ő egy apa; a kezei meg voltak kötve.
-Tudtam, hogy ez lesz. – motyogta magában. Majd hirtelen az arca tökéletesen sima és
üres lett.
-Apu?- szóltam aggódva. Ránéztem Edwar-dra, de nem tudtam olvasni az ő arcáról sem,
aput nézte.
-Ha!-robbant ki Charlie-ból. Felugrottam az ülésemből. – Hahaha!
Hitetlenül bámultam, amint Charlie görnyedve nevetett; egész teste reszketett benne.
Edwardra néztem a magyarázatért, de Edward összeszorította ajkait, próbálta a
nevetést magában tartani.
-Okay, rendben. – fuldoklott Charlie. – Házasság. – újabb nevetésbe remegett bele. –
De…
-De mi? – kérdeztem.
-De neked kell elmondanod az anyádnak. Én nem mondok egy szót sem Renee-nek!
Mind a tiéd! – hangos nevetésben tört ki.
A kezemet a kilincsen tartottam, mosolyogtam. Persze Charlie szavai megrémítettek
engem. Az utolsó végzet: elmondani Renne-nek. A korai házasság a fekete listájának
tetején állt megelőzve a kölyökkutyák leforrázásánál. Ki láthatná előre válaszát? Én
nem. Persze Charlie sem. Talán Alice, de nem gondoltam arra, hogy megkérdezem őt.
-Nos, Bella. – mondta Renee, miután eldadogtam a lehetséges szavakat: Hozzámegyek
Edward-hoz. Túl sokat vártál, hogy elmondd nekem. A repülőjegyek csak drágábbak
lettek. Ohh. – zsörtölődött. – Gondolod Phil stábja elmegy? El fogja rontani a képeket,
ha nem öltönyben lesz…
-Várj egy kicsit, anyu. – ziháltam. Mit gondolsz, miért vártam ennyit? Én csak el-el…-
nem voltam képes kimondani az elfoglalt szót. – vártam, hogy a dolgok rendeződjenek,
tudod, ma.
-Ma? Tényleg? Ez a meglepetés. Feltételeztem.
-Mit feltételeztél? Mit feltételeztél?
-Nos, mikor meglátogattál áprilisban, úgy tűnt a dolgok eléggé összeforrtak, ha tudod,
mire gondolok. Nem nehéz rajtad kiigazodni, édesem. De nem mondtam semmit, mert
tudtam, az nem vezet semmi jóra. Pontosan olyan vagy, mint Charlie. – sóhajtott
lemondóan. – ha eldöntesz valamit, nincs más út. Persze, pontosan úgy, mint Charlie, te
is kiállsz a döntéseid mellett.
És ekkor kimondta az utolsó dolgot, amit valaha hallanék az anyámtól.
-Ne kövesd el a hibáimat, Bella. Úgy gondolom ez az, amiért félsz tőlem. - kuncogott. –
Amit gondolok. És tudom, mondtam sok dolgot a házasságról és hülyeségeket, és nem
vonom vissza őket, de rá kell jönnöd, hogy azok a dolgok csak rám vonatkoznak. Te
teljesen más ember vagy, mint én. Te elköveted a saját hibáidat, és biztos vagyok benne,
hogy lesz olyan rész az életedben, amit sajnálni fogsz. De az elkötelezettség sosem volt
problémád, kicsim. Neked több esélyed van arra, hogy ez működjön, mint a legtöbb
negyven évesnek, akit ismerek. – nevetett újra Renee. – Az én kicsi középkorú
gyerekem. Szerencse, hogy találtál egy másik öreg lelket.
-Te nem vagy… mérges? Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hiba?
-Nos, biztos azt kívánnám, hogy várj pár évet. Azt gondolom, úgy látom, elég öreg
vagyok, hogy anyós legyek, nem? Ne válaszolj. De ez nem rólam szól. Ez rólad szól.
Boldog vagy?
-Nem tudom. Én testen-kívül-lebegőnek érzem magam éppen.
Renee kuncogott.
-Boldoggá tesz téged, Bella?
-Igen, de…
-Akarsz valaha valaki mást?
-Nem, de…
-De mi?
-De nem fogod azt mondani, hogy ez olyan, mint minden más szerelmes tizenéves
szerelme?
-Te sosem voltál tizenéves, kicsim. Tudod, mi a legjobb neked.
Az elmúlt néhány hétben, Renee váratlanul belevetette magát az esküvő tervezésébe.
Edward anyjával, Esme-vel, mindennap órákat töltöttek telefonálással. Nem voltak
rokonok közötti nézeteltérések. Renee imádta Esme-t, de kételkedtem abban, hogy bárki
megértené ezt a szeretetreméltó majdnem-anyós kapcsolatot. Ez máris aggasztani
kezdett. Edward családja és az enyém együtt gondoskodott az esküvőről anélkül, hogy
én tennék vagy tudnék bármit tenni, vagy sokáig gondolkoznék.
Charlie természetesen dühös volt, de az édes része az volt, hogy nem rám. Renne volt az
áruló. Arra számított, hogy a játszma nehéz lesz. Mit tehetne most, mikor az utolsó
fenyegetettség - elmondani anyunak - teljesen alaptalannak bizonyult. Nem tudott
semmit se tenni, és tudta ezt. Úgyhogy a ház körül lézengett, és olyasmiket motyogott,
hogy hogy volt képes megbízni bárkiben is a világon…
-Apu? – szóltam, mikor benyitottam a bejárati ajtón. – Itthon vagyok.
-Várj csak, Bells, maradj ott.
-Hm? – kérdeztem automatikusan.
-Adj egy percet. Ouch, add ide nekem, Alice.
Alice?
-Sajnálom, Charlie. – válaszolt Alice trillázó hangja. – Jól vagy?
-Vérzem.
-Jól vagy. Nem repedt meg a bőr. Higyj nekem.
-Mi folyik ott? – kérdeztem hezitálva a bejáratnál.
-Harminc másodperc, kérlek, Bella. – mondta Alice. – A türelmed meg lesz jutalmazva.
-Hm… - tette hozzá Charlie.
A lábamon kopogtam, számoltam mindegyik ütést. Mielőtt a harminchoz értem volna,
Alice megszólalt.
-Oké, Bella, bejöhetsz.
Elővigyázatosan mozogtam, megkerülve a kis sarkot a nappaliba menet.
-Oh. – fújtam. – Oh. Apu. nem tűnsz…
-Ostobának? – szakított félbe Charlie.
-Inkább azt gondoltam, hogy udvarias.
Charlie elpirult. Alice megfogta a könyökét és behúzta egy lassú forgásba, megmutatva
ezzel a sápadt szürke öltönyt.
-Szedd le rólam, Alice. Idiótán nézek ki.
-Senki sem, akit én öltöztetek, néz ki idiótának.
-Igaza van, apu. Mesésen nézel ki! Mi az alkalom?
Alice forgatta a szemét.
-Az utolsó simítások. Kettőtökért.
Először lehámoztam tekintetem a szokatlanul elegáns Charlie-ról és megláttam egy
fehér ruhazsákot gondosan letéve a kanapéra.
-Ahh…
-Menj a boldog helyed felé. Nem fog sokáig tartani. - Vettem egy mély lélegzetet és
becsuktam a szemeim. Miközben csukva tartottam őket, megbotlottam a lépcsőn a
szobám felé menet. Fehérneműre vetkőztem és kiegyenesítettem a karjaim.
-Azt hitted, hogy bambuszszálkákat raktam a körmeid alá? -motyogta Alice magában,
ahogy engem követett. Nem figyeltem rá. A boldog helyemen voltam.
Az én boldog helyemen, ahol az egész esküvői kellemetlenségnek vége volt és kész.
Mögöttem voltak. A már elfojtott és elfelejtett dolgok. Egyedül voltunk, csak Edward és
én. A beállítás homályos volt és állandóan mozgott. Ez hasonlított a felhővel borított
ködös városra egy antarktiszi éjjelen-mert Edward a nászutunk helyszínét titokban
tartotta, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De engem ez nem különösebben érdekelt.
Edward és én együtt voltunk és én a kompromisszum rám eső részét teljesítettem.
Összeházasodom vele. Ez nagy dolog volt. És el is fogadtam minden felháborító
ajándékát és habár hiábavalóan, bejelentkeztem ősszel a Dartmouth Főiskolára. Most ő
következett. Mielőtt vámpírrá változtat engem - az ő nagy kompromisszuma - neki volt
még egy másik nagy kikötése.
Edwardnak volt egy kis aggodalma az emberi dolgok iránt, amit fel kéne adnom, azt
akarta tapasztaljam meg azokat. A legtöbbjük - például az iskolabál - nekem ostobának
tűnt. Csak egyetlen egy emberi dolog hiánya miatt aggódtam. Természetesen ez volt az a
valami, amire azt kívánta, bárcsak teljesen elfelejteném.
Nos, itt volt az a dolog. Tudtam egy kicsit arról, amivé válni készültem és én már nem
volnék emberi. Első kézből láttam újszülött vámpírokat és hallottam azokról a családi
történetekről, amik korai vad napjaikról szóltak. Több évig a legnagyobb jellemvonás a
szomjúság, és ez elég sok időt venne igénybe, mielőtt újra én lennék. Rádásul mikor
már kontrolálnom magam, sosem éreznék úgy, mint most érzek.
Emberi...és szenvedélyes szerelemben. Egy teljes tapasztalatot akartam mielőtt
kereskedem a melegségemmel, törékeny, feromon-rostált testemmel valami szépért,
erősért...és ismeretlenért. Egy igazi nászútra akartam menni Edward-al. És annak
ellenére, hogy ő veszélyeztet engem azzal, beleegyezett, hogy megpróbálja.
Én csak bizonytalan voltam Alice tájékozottságában és a ruhában és a szatén
simulásában a bőrömön. Engem pillanatnyilag nem érdekelt, hogy az egész város rólam
beszélt. Nem gondoltam a látványosságra, amit én nemsokára adok. Nem aggódtam
amiatt, hogy megbotlom a vonaton vagy nevetek a rossz pillanatkor vagy azon, hogy túl
fiatal vagyok, vagy a bámészkodó közönség miatt vagy a kimaradt üres ülés miatt vagy
amiatt, hogy hol lehet a legjobb barátom. Én Edward-al voltam a boldog helyemen.