7. fejezet

7.fejezet
VÁRATLAN

Egy fekete sor közeledett felém a halotti ködön keresztül. Láttam a sötét rubinvörös
szemeiket vágyakozva csillogni, epekedni a gyilkolásért. Az ajkaikat felhúzták az éles,
nedves fogaikról – néhányan vicsorogni, néhányan mosolyogni.
Hallottam a gyermeket nyöszörögni mögöttem, de nem tudtam megfordulni, hogy
ránézzek. Habár kétségbeesetten biztos voltam, hogy biztonságban van, most nem
engedhettem, hogy hiba csússzon az összpontosításomba.
Egyre közelebb kísértettek, a sötét köpenyeik kissé meglibbentek, ahogy haladtak.
Láttam, ahogy a kezeiket csontszínű karmokká feszítik. Szétváltak, hogy minden
irányból körülvehessenek minket. Körbevettek minket. Mind meg fogunk halni.
És aztán, mint egy fényrobbanás, a teljes látvány más lett. Eddig semmi nem változott –
a Volturi még mindig büszkén lépkedett felénk; higgadtan, hogy megöljenek. Ami
valóban megváltozott az, hogy én hogyan láttam a képet. Hirtelen, éheztem rá. Azt
akartam, hogy támadjanak. A pánik vérszomjjá változott, ahogy előrehajoltam egy
mosollyal az arcomon, és egy morgás szakadt fel a csupasz fogaim között.
Felriadtam, kijózanodva az álomból.
A szoba sötét volt. Majdnem gőzölgően forró. A veríték összecsomózta a hajam a
halántékomnál és lecsurgott a torkomra.
Megtapogattam a meleg lepedőt és üresen találtam.
„Edward?”
Aztán az ujjaim beleütköztek valami simába és laposba és merevbe. Egy darab papír
volt, kettéhajtva. Magammal vittem az üzenetet és keresztül mentem a szobán, hogy
felkapcsoljam a villanyt.
Az üzenet Mrs. Cullen-nek volt címezve.
Remélem, nem ébredsz fel és veszed észre a távollétem, de ha mégis, nemsokára
visszajövök. Csak a szárazföldre mentem vadászni. Menj vissza aludni és itt leszek, mire
újra felébredsz. Szeretlek.
Sóhajtottam. Most már két hete voltunk itt, így számítanom kellett volna rá, hogy
hamarosan elmegy, de nem gondoltam az időre. Úgy tűnt, mintha itt az időn kívül
léteztünk volna, csak egy tökéletes helyzetben sodródtunk.
Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Teljesen ébernek éreztem magam, habár az
óra szerint az öltöző asztalnál alig múlt egy. Tudtam, hogy soha nem lennék képes
aludni, amilyen feldúlt és ragadós voltam. Nem beszélve arról, hogy ha leoltanám a
villanyt és becsuknám a szemem biztos, hogy azokat a portyázó fekete alakokat látnám.
Felkeltem és céltalanul kószáltam a sötét házban, felkapcsolva a lámpákat. Olyan
nagynak és üresnek tűnt Edward nélkül. Másnak.
Végül a konyhába kötöttem kis, és elhatároztam, hogy talán csak valami vidító ételre
van szükségem.
Kotorásztam a hűtőben, amíg megtaláltam egy sült csirke minden hozzávalóját. A csirke
pattogása és sistergése a serpenyőben jó volt, otthoni hang; kicsit kevésbé voltam ideges,
amíg elnyomta a csendet.
Olyan jó illata volt, hogy a serpenyőből kezdtem enni, közben megégettem a nyelvem. Az
ötödik vagy a hatodik harapásra azt hittem, elég hideg, hogy megkóstoljam. A rágásom
lelassult. Valami baj volt az ízével? Megnéztem a húst, és teljesen fehér volt, de azon
tűnődtem, hogy teljesen átsült-e. Kísérletképpen haraptam még egyet; kétszer
megrágtam. Uhh – határozottan rossz. Felugrottam és a mosogatóba köptem. Hirtelen, a
csirke és olajszag undorító lett. Megfogtam az egész tányért és a szemetesbe öntöttem,
aztán kinyitottam az ablakot, hogy elűzzem az illatát. A kinti hűvös szél javított a
dolgon. Jó érzés volt a bőrömnek.
Váratlanul kimerült lettem, de nem akartam visszamenni a forró szobába. Így hát
kinyitottam az ablakot a TV szobába és lefeküdtem alá a kanapéra. Bekapcsoltam
ugyan azt a filmet, amit valamelyik nap néztünk és gyorsan elaludtam nagyszerű
bevezető zenéjére.
Amikor ismét kinyitottam a szemem, a nap félúton volt az ég felé, de nem a fény
ébresztett fel. Hűvös karok vettek körül, magához húzva. Ugyanakkor egy hirtelen
fájdalom összerántotta a gyomrom, majdnem olyan volt, mint miután gyomorszájon
vernek.
„Sajnálom,” mormolta Edward, miközben végigsimította fagyos kezével a nyirkos
homlokomat. „Ennyit az alaposságról. Nem gondoltam rá, mennyire meleged lesz, ha
elmegyek. Hagyok egy ventilátort, mielőtt újra elmegyek.” Nem tudtam figyelni a
szavaira.
„Bocsáss meg” lihegtem, és igyekeztem kiszabadítani magam a karjaiból.
Automatikusan elengedett. „Bella?”
Kiszáguldottam a fürdőszobába, egyik kezemet a számra szorítva. Olyan rosszul voltam,
hogy nem is foglalkoztam vele – először – hogy végig velem volt, miközben a wc felé
hajoltam és nagyon beteg voltam.
„Bella? Mi a baj?”
Még nem tudtam válaszolni. Aggódva tartott, összefogta a hajamat az arcomból várva,
hogy újra lélegezni tudjak.
„Fene egye meg a romlott csirkét.” nyöszörögtem.
„Jól vagy?”a hangja feszült volt.
„Jól,” lihegtem. „Csak ételmérgezés. Ezt nem kell látnod. Menj el.”
„Nem valószínű, Bella.”
„Menj el.” nyögtem ismét, próbáltam felállni, hogy kiöblítsem a szám. Gyengéden
felsegített, figyelmen kívül hagyva a gyengéd lökést, amit neki céloztam. Miután a szám
tiszta volt, az ágyba cipelt és óvatosan leültetett, a karjaival támasztva.
„Ételmérgezés?”
„Igen,” nyögtem. „Csináltam egy kis csirkét múlt éjjel. Rossz íze volt, így kidobtam. De
előtte ettem pár harapást.”
A hűvös kezét a homlokomra tette. Jó érzés volt. „Most hogy érzed magad?”
Gondolkodtam egy percig. A hányinger olyan gyorsan múlt el, ahogy jött, és úgy
éreztem magam, mint bármelyik másik reggelen. „Egész jól. Tulajdonképpen, egy kicsit
éhes vagyok.” Azt mondta várjak egy óráig és igyak meg egy nagy pohár vizet, mielőtt
süt nekem pár tojást. Teljesen normálisnak éreztem magam, csak egy kicsit fáradtan,
mivel ébren voltam az éjszaka közepén. Bekapcsolta a CNN – annyira el voltunk zárva,
hogy kitörhetett volna a harmadik világháború, és nem is tudtunk volna róla – és
álmosan keresztül kószáltam a csatornákon.
Untattak a hírek, és kicsavarodtam, hogy megcsókoljam. Mint reggel, egy éles fájdalom
nyílalt a gyomromba, mikor megmozdultam. Eltántorodtam tőle, és a szám elé kaptam a
kezem. Tudtam, hogy ez alkalommal nem jutok el a fürdőszobáig, így kiszaladtam a
konyhai kagylóhoz.
Ismét tartotta a hajam.
„Talán vissza kéne mennünk Rioba, hogy megnézzen egy orvos,” ajánlotta aggódva,
mikor kimostam a szám utána.
Megráztam a fejem úton az előszoba felé. Az orvos tűket jelentett. „Azonnal jól leszek,
miután megmostam a fogam.”
Amikor jobb íze lett a számnak, keresztül kutattam a táskám egy elsősegély dobozért,
amit Alice csomagolt, tele emberi dolgokkal, mint kötszerek és fájdalom csillapító és – a
kutatásom tárgya – Pepto-Bismolt. Talán lenyugtatja a gyomrom és Edwardot is
megnyugtatja.
De mielőtt megtaláltam a Pepto, keresztülfutottam valamin, amit még Alice bepakolt
nekem. Felemeltem a kis kék dobozt, és egy hosszú pillanatig rábámultam, elfelejtve
minden mást.
Aztán elkezdtem magamban számolni. Egyszer. Kétszer. Újra.
Aztán leesett; a kis doboz pedig visszaesett a táskámba.
„Jól vagy?” kérdezte Edward az ajtón keresztül. „Megint rosszul lettél?”
„Igen és nem,” mondtam, de a hangom fojtottnak hangzott.
„Bella? Bejöhetek?” most már nyugtalan volt.
„O…ké?”
Bejött és felmérte a helyzetem, keresztbe tett lábbal ültem a földön a bőröndömnél,
bamba és üres tekintettel. Leült mellém, és először a kezét a homlokomra tette.
„Mi a baj?”
„Hány nap telt el az esküvő óta?” suttogtam.
„Tizenhét,” válaszolta automatikusan. „Bella, mi az?”
Ismét számoltam. Feltartottam az ujjam jelezve, hogy várjon, és magamban tátogtam a
számokat. Tévedtem a napokkal kapcsolatban azelőtt. Régebb óta voltunk itt, mint
hittem. Újrakezdtem.
„Bella!” suttogta sürgetően.”Mindjárt megőrülök.”
Megpróbáltam nyelni. Nem ment. Így hát visszanyúltam a bőröndömbe és esetlenül
kotorásztam, amíg meg nem találtam kis kék doboz tampont újra. Csendesen
feltartottam. Zavarodottan bámult rám. „Mi? Megpróbálod ezt a betegséget PMS-nek
betudni? (premenstruációs szindróma)
„Nem.” sikerült kinyögnöm. „Nem, Edward. Azt próbálom elmondani, hogy a ciklusom
öt napot késik.”
Az arckifejezése nem változott. Mintha nem mondtam volna semmit.
„Nem hiszem, hogy ételmérgezésem van.” tettem hozzá.
Nem reagált. Szoborrá meredt.
„Az álmok,” mormoltam magamnak lapos hangon. „Túl sokat alszom. A sírás. Mindaz
az étel. Oh. Ó. Óóó”
Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a
kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a
kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen
hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy
tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak
nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az
alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi de érezhető
dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el
a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy
milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy
terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna
megmozdulni. Akkor is kellett lennie valamiféle magyarázatnak. Valami baj van velem.
Egy különös Dél-Amerikai betegség a terhesség tüneteivel, csak felgyorsítva…
És aztán eszembe jutott valami – egy reggeli internetezés, ami mintha egy élettel ezelőtt
lett volna. Az öreg asztalomnál ültem Charlie házában, a szürke fény tompán sütött
keresztül az ablakon, bámultam az öreg, kattogó számítógépemet, mohón olvasva egy
„Vámpírok A-tól Z-ig” nevű oldalt. Kevesebb, mint huszonnégy órával azután, hogy
Jacob Black megpróbált szórakoztatni az régi Quileute legendákkal, amikben akkor
még nem hitt, és elmondta, hogy Edward egy vámpír.
Türelmetlenül végigfutottam a bevezetőket az oldalon, amit a világ vámpír mítoszainak
szenteltek. A Fülöp Danag, a Héber Estrie, a Román Varacolaci, az Olasz Stregoni
Benefici ( a történtet tulajdonképpen az új apósom korábbi hőstetteiről szólt a
Volturival, nem mintha bármit is tudtam volna arról az időről…)Egyre kevésbé és
kevésbé figyeltem, ahogy a történetek egyre valószínűtlenebbé váltak. Csak homályosan
emlékeztem a későbbiek részleteire. Leginkább úgy tűntek, mint kitalált mentségek,
amikkel a gyermekek halálozási arányát magyarázták – és a hűtlenséget. Nem édesem,
nincs viszonyom! Az a dögös nő, akit láttál kisettenkedni a házból egy gonosz parazita
volt! Szerencse, hogy megúsztam élve! (Persze, miután tudtam Tanya-ról és a nővéreiről,
az volt a gyanúm, hogy néhány mentség igaz volt.) De volt egy a hölgyeknek is. Hogy
vádolhatsz azzal, hogy csallak – csak mert hazajöttél a két éves hajóutazásról és én meg
terhes vagyok? A parazita volt. Elbűvölt a titokzatos vámpír erejével…
Ez a rész lehetett a magyarázat – a képesség, hogy a szerencsétlen áldozatai
gyermekének az apja legyen.
Kábultan megráztam a fejem. De…
Esmére és főleg Rosalie-ra gondoltam. A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha
lehetséges lenn, Rosalie mostanra már megtalálta volna a módját. Az incubus mítosz
csak mese volt.
Kivéve, hogy…nos volt különbség. Persze Rosalie nem eshetett teherbe, mert abban az
állapotában ragadt, amilyen az emberből- nem emberbe változásakor volt. Teljes
változatlanság. Az embernők testének változnia kell, hogy gyereket szülhessenek. Az
állandó változás, a havi ciklus csak egy dolog, aztán nagyobb változások kellenek egy
növekedő gyerek befogadására. Rosalie teste nem tudna változni.
De az enyém tudna. Az enyém változott. Megérintettem a domborulatot a hasamnál, ami
tegnap még nem volt ott.
Egy ember – nos, hát leginkább olyanok maradnak a halálban is, mint amilyenek
serdülőkorban. Találomra eszembe jutott pár jelentéktelen dolog, amik a ki mit tud-ba
voltak: Charie Chaplin a hetvenes éveiben járt, mikor a legfiatalabb gyermeke született.
A férfiaknál nem játszik olyan szerepet a gyerekszülés éve és a termékenység ciklusok.
Természetesen, honnan tudhatná bárki, hogy egy vámpír férfi lehet egy gyermek apja,
amikor a szüleik nem voltak erre képesek? Van vámpír a világon, akinek van annyi
önuralma, hogy tesztelje ezt az elméletet egy emberi nővel? Vagy kedve?
Csak egyetlen egyre tudtam gondolni.
Az elmém egyik része rendszerezte a tényeket, az emlékeket és az elméleteket, mialatt a
másik fele - az a rész, ami azért felelt, hogy még a legkisebb izmokat is képes legyek
mozgatni – megbénult, képtelen volt normális alkalmazásokra. Nem tudtam mozgatni az
ajkaim, hogy beszéljek, habár meg akartam kérni Edwardot, hogy magyarázza el, mégis
mi történik. Vissza kellett volna mennem oda, ahol ült, hogy megérintsem, de a testem
nem követte a parancsaimat. Csak bámultam a döbbent szemeimet a tükörben, az
ujjaim finoman a dudorra nyomtam a hasamon.
Aztán, mint az élénk rémálmomban múlt éjjel, a kép hirtelen átalakult.
Minden, amit a tükörben láttam teljesen másképp nézett ki, habár valójában semmi
nem változott.
Csupán annyi változás történt, hogy egy gyengéd lökést éreztem belülről a kezemen a
hasamnál.
Ugyanabban a pillanatban Edward telefonja csörögni kezdett, fülsértően és
követelőzően. Egyikünk sem mozdult. Újra és újra csörgött. Megpróbáltam
ráhangolódni, miközben az ujjaimat a hasamra nyomtam, vártam. A tükörben az
arckifejezésem többé nem volt meglepett – most már tűnődő volt. Alig vettem észre,
hogy szokatlan, csendes könnyek folynak végig az arcomon.
A telefon még mindig csörgött. Azt kívántam, bár Edward felvenné – épp különös
pillanatom volt. Talán életem legnagyobbja.
Ring! Ring! Ring!
Végül a bosszúság keresztültört mindenen. Térdre ereszkedtem Edward mellett –
észrevettem, hogy nagyon óvatosan mozgok, ezerszer jobban tudatában voltam a
mozdulataimnak- és megpaskoltam a zsebeit, amíg rá nem találtam a telefonjára. Félig
arra számítottam, hogy végül felolvad és ő maga veszi fel, de tökéletesen mozdulatlan
volt.
Felismertem a számot, és könnyen rájöttem ki is hív.
„Szia, Alice.” mondtam. A hangom nem volt sokkal jobb, mint előtte. Megköszörültem a
torkom.
„Bella? Bella, jól vagy?”
„Igen. Öhm. Ott van Carlisle?”
„Igen. Mi a baj?”
„Nem vagyok…száz százalékig…biztos…”
„Edward jól van?”kérdezte óvatosan. Carlisle nevét kiabálta a telefonon kívül, aztán
kérdezősködött, „Miért nem ő vette fel a telefont?”mielőtt válaszolhattam volna, az
előző kérdésére.
„Nem vagyok biztos.”
„Bella, mi folyik itt? Épp most láttam –„
„Mit láttál?”
Csend volt. „Itt van Carlisle,” mondta végül
Úgy éreztem, mint ha jeges vizet fecskendeztek volna az ereimbe. Ha Alice látott volna
egy angyalarcú, zöld szemű gyerekkel a karjaimban, elmondta volna, nem igaz?
Amíg vártam - habár Carlislenak egy másodperc töredékébe telt, hogy beszéljen – a
látomás lebegett a szemeim előtt, amit Alicenak képzeletem. Az apró, gyönyörű kis baba,
még gyönyörűbb, mint a fiú az álmaimban – egy apró Edward a karjaim között.
Melegség futott végig az ereimen, elüldözve a jegességet.
„Bella, itt Carlisle. Mi folyik ott?”
„Én –„ nem voltam benne biztos, hogy mit mondjak. Nevetne a következtetéseimen,
elmondaná, hogy őrült vagyok? Megint csak egy színes álmom volt? „Egy kicsit
aggódom Edward miatt…sokkot kaphat egy vámpír?”
„Baj érte?” Carlisle hangja hirtelen sürgető lett.
„Nem, nem” biztosítottam. „Csak…meglepődött.”
„Nem értem Bella.”
„Azt hiszem….hát, azt hiszem….talán…elképzelhető, hogy…”vettem egy nagy levegőt.
„terhes vagyok.”
Mintha támogatni akarna, egy újabb bökést éreztem a hasamon. A kezemet a hasamra
csúsztattam.
Egy hosszú szünet után, Carlisle orvosi gyakorlata bekattant.
„Mikor volt az utolsó menstruációd első napja?”
„Tizenhat nappal az esküvő előtt.”
Épp ezelőtt csináltam pár elég alapos matematikai fejszámolást, hogy képes legyek
azonnal válaszolni rá.
„Hogy érzed magad?”
„Furcsán.” mondtam, és a hangom megtört. Ismét végigfutott pár könnycsepp az
arcomon. „Ez őrülten fog hangzani – nézd, tudom, hogy túl korai még bármit is
mondani. Talán megőrültem. De bizarr álmaim vannak, folyamatosan eszek és sírok és
hányok …és…megesküszöm, hogy valami épp most is mozog bennem.”
Edward felkapta a fejét.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Edward kinyújtotta a kezét a telefonért, az arca fehér volt és kemény.
„Öhm, azt hiszem Edward beszélni akar veled.”
„Add át,” mondta Carlisle feszült hangon.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Edward tudna beszélni, de átadtam a telefont a
kinyújtott kezébe.
A füléhez tartotta. „Ez lehetséges?”suttogta.
Sokáig hallgatott, kifejezéstelenül bámulva a semmibe.
„És Bella?”kérdezte. A karját körém fonta, miközben beszélt, szorosan maga mellé
húzva.
Sokáig hallgatott aztán megszólalt. „Igen. Igen ezt fogom tenni.”
Elvette a telefont a fülétől és megnyomta a „hívás vége” gombot. Azonnal beütött egy új
számot.
„Mit mondott Carlisle?”kérdeztem türelmetlenül.
Edward élettelen hangon válaszolt. „Azt hiszi, terhes vagy.”
A szavaktól meleg borzongás futott végig a gerincemen. A kisbabám mozgott bennem.
„Kit hívsz?”kérdeztem, ahogy visszatette a telefont a füléhez.
„A repteret. Hazamegyünk.”
Edward több, mint egy óráig megszakítás nélkül lógott a telefonon. Úgy sejtettem
elrendezte a haza repülésünket, de nem voltam benne biztos, mert nem angolul beszélt.
Úgy hangzott, mintha vitatkozna, sokat beszélt a fogain keresztül.
Amíg vitatkozott, bepakolt. Keresztülforgott a szobán, mint egy dühös tornádó, inkább
rendet, mint pusztítást hagyott hátra a léptei nyomán. A ruháimat az ágyra dobta
anélkül, hogy rájuk nézett volna, szóval úgy sejtettem itt az ideje, hogy felöltözzek.
Folytatta a vitatkozásait, amíg átöltöztem, hirtelen és nyugtalan kézmozdulatokkal
megtoldva.
Amikor már nem bírtam tovább elviselni a erőszakos energiát, ami belőle áradt,
kimentem a szobából. A mániákus koncentrálásától felfordult a gyomrom – nem úgy,
mint a reggeli rosszulléteknél, csak nyugtalanítóan. Valahol máshol kellett volna
megvárnom, amíg elmúlik a hangulata. Nem tudtam a jeges, összpontosító Edwarddal
beszélni, aki egy kicsit megrémített.
Végül ismét a konyhában kötöttem ki. Egy csomó perec volt a szekrényben. Elkezdtem
rágcsálni őket, kibámulva az ablakon a homokra, a sziklákra, a fákra és az óceánra,
mindenre ami tündökölt a napfényben.
Valaki gyengéden megbökött.
„Tudom,” mondtam „Én sem akarok menni.”
Kibámultam az ablakon egy percig, de a baba nem felelt.
„Nem értem,” suttogtam „Mi a baj?”
Meglepő, teljesen. Bámulatos, még inkább. De rossz?
Nem.
Akkor miért ilyen dühös Edward? Ő volt, aki annyira akarta az esküvőt.
Megpróbáltam átgondolni.
Talán az nem volt annyira megtévesztő, hogy Edward azt akarta, hogy azonnal menjünk
haza. Azt akarta, hogy Carlisle megvizsgáljon, megbizonyosodjon róla, hogy a
feltevésem helyes volt – habár ezzel kapcsolatban semmi kétségem nem volt. Talán rá
akartak jönni, hogy miért vagyok már ennyire terhes, dudorral és rugdosással és
minden ilyesmivel. Ez nem normális.
Amint erre gondoltam, biztos voltam benne. Biztos nagy aggódhat a baba miatt.
Még nem értem el a kiborulásig. Az én agyam lassabban dolgozott, mint az övé – az
enyém még mindig megragadt annál a képnél, amit az előbb elővarázsoltam: az apró
gyermek, Edward szemeivel – zöldek, mint az övéi voltak, amíg ember volt – nyugodtan
és gyönyörűen fekszik a karjaimban. Remélem, pontosan olyan arca lesz mint
Edwardnak, semmi hasonlósággal az enyémre.
Vicces volt, hogy milyen hirtelen és mennyire elengedhetetlen lett, hogy ez a látomás
valóra váljon. Attól az első apró érintéstől kezdődően az egész világ megváltozott.
Azelőtt csak egy dolog volt, ami nélkül nem tudtam élni, most már kettő. Nem volt
osztozkodás –a szeretetemet nem osztottam ketté közöttük, más volt. Inkább olyan volt,
mintha a szívem megnőtt volna, kétszeresére dagadt volna abban a percben. Minden
extra helyet kitöltött. A növekedés majdnem szédítő volt.
Azelőtt soha nem értettem meg igazán Rosalie fájdalmát és neheztelését. Soha nem
képzeltem el magam anyaként, soha nem is akartam. Gyerekjáték volt megígérni
Edwardnak, hogy nem érdekel, hogy feladom a gyermek lehetőségét érte, mert tényleg
nem érdekelt. Gyerekek, olyan elvont, sohasem tetszett. Hangos teremtményeknek
tűntek, folyton valamilyen ragacstól csöpögnek. Soha nem tudtam mit kezdeni velük.
Amikor arról álmodoztam, hogy Renee majd megajándékoz egy testvérrel, mindig egy
bátyót képzeltem el. Valakit, aki vigyáz rám inkább, minthogy fordítva. Ez a gyermek,
Edward gyermeke egy teljesen más történet.
Annyira akartam, mint a levegőt, hogy lélegezhessek. Nem választás volt, ha nem
elkerülhetetlen. Talán tényleg rossz elképzeléseim voltak. Talány ezért volt, hogy
képtelen voltam elképzelni milyen házasnak lenni, csak miután az lettem – képtelen
voltam észrevenni, hogy akarnék babát, miután az házasság már megtörtént…
Ahogy a kezemet a hasamra raktam, várva a következő rúgást, ismét könnyek
csordultak le az arcomról.
„Bella?”
Megfordultam, óvatossá tett a hangja. Túl hideg volt, túl óvatos. Az arca passzolt a
hangjához, üres volt és kemény.
És aztán meglátta, hogy sírok.
„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette.
„Fáj valamid?”
„Nem, nem –„
A mellkasára húzott. „Ne fél. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni.
Carlisle kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod
esne tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”
„Ezt az izét?”ziháltam.
Határozottan elnézett felőlem, a bejárati ajtó felé. „A francba! Elfelejtettem, hogy
Gustavo ma jön. Megszabadulok tőle, és azonnal visszajövök.” kiszökkent a szobából.
Megmarkoltam a pultot, hogy megtámaszkodjam. A térdeim remegtek.
Edward épp az imént izének hívta a kisbabám. Azt mondta, Carlisle kiszedi.
„Ne,” suttogtam.
Tévedtem az előbb. Egyáltalán nem foglalkozott a babával. Bántani akarta őt. A
gyönyörű kép a fejemben teljesen átváltozott, átfordult valami sötétbe. A drága
kisbabám sír, a gyenge karjaim nem elég erősek, hogy megvédjék…
Mit tehetnék? Képes lennék szembeszállni velük? Mi van ha nem? Ez megmagyarázza
Alice különös hallgatását a telefonba? Mit látott? Edward és Carlisle megölik azt a
sápadt, tökéletes gyermeket mielőtt élhetne?
„Nem,” suttogtam újra, erősebb hangon. Nem történhet meg. Nem engedhetem.
Hallottam, hogy Edward megint portugálul beszél. Ismét vitatkozott. A hangja közelebb
volt és hallottam, hogy bosszankodva morgott. Aztán egy másik hangot hallottam,
halkabbat és félénkebbet. Egy nő hangját.
Bejött a nő előtt a konyhába, egyenesen hozzám. Feltörölte a könnyeket az arcomról és a
fülembe suttogott a szája vékony és szigorú vonalán keresztül.
„Ragaszkodik, hogy itt hagyja az ételt, amit hozott – ebédet készített nekünk.” Ha
kevésbé ingerült és dühös lett volna, akkor tudtam, hogy forgatná a szemeit. „Ez egy
mentség – meg akart győződni róla, hogy még nem öltelek meg.” A hangja jéghideggé
vált a végén.
Kaure idegesen besomfordált egy lefedett edénnyel a kezeiben. Azt kívántam, bárcsak
beszélhetnék portugálul vagy, hogy kevésbé alapszintű lenne a spanyolom, így meg
tudnám köszönni ennek a nőnek, aki elég merész volt, hogy felbosszantson egy vámpírt,
csak hogy ellenőrizhessen.
A szemei kettőnk között villogtak. Láttam, hogy méregeti az arcom színét és a
nedvességet a szememben. Motyogott valamit, amint nem értettem, és a pultra tette az
edényt.
Edward odabökött neki valamit, soha nem hallottam még ilyen udvariatlannak.
Megfordult, hogy távozzon, és amint meglengett a hosszú szoknyája, felkavarta az étel
illatát. Erős volt – hagyma és hal. Befogtam a szám és a mosogató felé hajoltam. Éreztem
Edward kezét a homlokomon és hallottam a nyugtató mormolását a viharos szemein
keresztül. A keze eltűnt egy pillanatra, és hallottam a hűtőajtó becsapódását.
Szerencsére a szag eltűnt a hanggal, és Edward kezei ismét a nyirkos arcomat hűtötték.
Gyorsan vége lett.
Kiöblítettem a számat, amíg az arcomat cirógatta.
Egy apró, bizonytalan rúgást éreztem a méhemben.
Rendben. Rendben vagyunk, a méhemre gondoltam.
Edward megfordított, és a karjaiba húzott. A fejemet a vállán pihentettem. A
kezeimmel, ösztönösen a hasamat öleltem.
Hallottam egy kis zihálás és felnéztem.
A nő még mindig ott volt, az ajtóban tétovázott, a kezeit félig kinyújtotta, mintha valami
segítséget keresne. A szemét sokkosan tágra nyitva a kezeimre függesztette. A szája
kinyílt. Aztán Edward is zihált, aztán hirtelen szembefordult a nővel, engem pedig kissé
maga mögé húzott. A karjai betakarták a felsőtestem, mintha vissza akarna tartani.
Hirtelen, Kaure rákiabált – hangos, dühös és érthetetlen szavak késként repültek
keresztül a szobán. A levegőbe emelte és Edward felé rázta apró öklét és kettőt előre
lépett. A vadsága ellenére, könnyű volt észrevenni a rémületet a szemében.
Edward is felé lépett és én megmarkoltam a karját, féltettem a nőt. De amikor
megszakította a szóáradatot, a hangja meglepett, figyelembe véve, hogy milyen
szigorúan beszélt a nővel, amíg az nem kiabált rá. Olyan halk volt most és védekező.
Nem csak ezért, de olyan más volt, inkább torokhang, ritmus nélkül. Nem hiszem, hogy
portugálul beszélt. Egy pillanatig a nő tűnődve nézett rá, aztán a szemei összeszűkültek,
ahogy egy feltett egy hosszú kérdést ugyanazon az ismeretlen nyelven.
Láttam, ahogy az arca szomorúvá és komollyá válik, és egyszer bólint. A nő gyorsan
hátralépett és keresztülfogta saját magát.
Kinyúlt felé, felém mutatott aztán az arcomra tette a kezét. A nő ismét dühösen
válaszolt, dühösen integetve a kezével Edward felé, és aztán rámutogatott. Amikor
befejezte, Edward ismét védekezett ugyanazon a halk, és sürgős hangon.
A nő arckifejezése megváltozott – rábámult, nyilvánvaló kétséggel az arcán, miközben
beszélt; a szemét ismét az összezavarodott arcomra villantotta. Elhallgatott, és úgy tűnt
fontolgat valamit. Ismét oda-vissza nézett köztünk, és azt úgy tűnt öntudatlanul
előrelépett.
A kezeivel mutogatta, mintha egy léggömb türemkedne ki a hasából. Megriadtam – a
ragadozó vérszívókról szóló legendáik tartalmazták ezt? Lehetséges, hogy tudhatott
valamit arról, ami a bennem növekedett?
Ezúttal néhány óvatos lépést tett előre aztán kérdezett néhány tömör kérdést, amire
Edward mereven válaszolt. Aztán ő kérdezett – egy gyors kérdést. Tétovázott, aztán
lassan megrázta a fejét. Amikor Edward újra megszólalt, a hangja annyira kétségbeesett
volt, hogy megrémülve néztem rá. Az arcát elöntötte a fájdalom.
Válaszképpen lassan felém sétált, amíg elég közel nem került, hogy az apró kezét a
hasamon pihenő kezemre tegye. Csak egy szót mondott portugálul.
„Morte” (halál) csendesen sóhajtott. Aztán megfordult, a vállait lehajtotta, mintha ez a
beszélgetés megöregítette volna, és elhagyta a szobát.
Eleget tudtam spanyolul, hogy tudjam mit jelent.
Edward ismét megfagyott, a nő után bámult a kínzott arckifejezéssel az arcán. Néhány
perccel később hallottam, ahogy egy csónak motorja beindul és eltávolodik.
Edward nem mozdult, amíg el nem indultam a fürdőszobába. Aztán elkapta a vállam.
„Hová mész?”a suttogása tele volt fájdalommal.
„Hogy megint fogat mossak.”
„Ne aggódj amiatt, amit mondott. Ez semmi, csak legenda, régi hazugságok a
szórakoztatás kedvéért.”
„Semmit nem értettem,” mondtam neki, habár ez nem volt teljesen igaz. Mintha
figyelmen kívül hagynék bármit is, csak mert legenda. Az életemet minden irányból
legendák vették körül. Mind igaz volt.
„Bepakoltam a fogkeféd. Idehozom.”
Besétált előttem a fürdőszobába.
„Hamarosan elmegyünk?”kiabáltam utána.
„Amint kész vagy.”
Megvárta, hogy újra bepakolhassa a fogkefém, csendesen járkálva a fürdőszobába. A
kezébe adtam, ahogy végeztem.
„Kiviszem a csomagokat a csónakba.”
„Edward –„
Visszafordult. „Igen?”
Haboztam, próbáltam valami módot találni rá, hogy néhány percig egyedül
maradhassak. „Megtennéd, hogy…pakolsz egy kis ennivalót? Tudod, arra az esetre ha
megéheznék újra.”
„Természetesen,” mondta, a szemei hirtelen gyengédek lettek. „Ne aggódj semmi miatt.
Néhány óra múlva Carlisle-nál leszünk, tényleg. Hamarosan vége.”
Bólintottam, nem bíztam a hangomban.
Megfordult és kiment a szobából, egy nagy bőrönddel a kezében.
Felpattantam és elmartam a telefont, amit a pulton hagyott. Nem volt jellemző rá, hogy
elfelejtette – hogy elfelejtette, hogy Gustavo jönni fog, hogy itt hagyja a telefonját.
Annyira feszült volt, hogy alig volt önmaga.
Kinyitottam és végiggörgettem az elmentett számokat. Örültem, hogy levette róla a
hangot, különben rajtakapott volna. Már a csónakban van? Vagy már visszaért?
Hallana, ha a konyhából suttognék?
Megtaláltam a számot, amit kerestem, amit ezelőtt még soha életemben nem hívtam.
Benyomtam a hívás gombot és keresztbe tettem az ujjaimat.
„Halló?”válaszolt egy hang, akár az arany szélben szálló harangszó.
„Rosalie?”suttogtam. „Itt Bella. Kérlek. Segítened kell.”




Legalább egy KOMIT, hogy tudjam érdemes folytatni :( légyszi :(

6.fejezet

6.fejezet
FIGYELEMELTERELÉSEK

A szórakozásom vált elsőszámú elsőbbségűvé Esmeé szigetén. Búvárkodtunk ( nos,
búvárkodtam, amíg Edward mutogatta képességét , hogy képes oxigén nélkül meglenni
akármeddig .) Felderítettük a kicsi őserdőt, ami körülöleli a sziklás ,kicsi csúcsot.
Meglátogattuk a lombkoronában élő papagájokat a sziget déli végén. Néztük a
naplementét a sziklás nyugati öbölből . Úsztunk barna delfinekkel, amik ott játszottak a
meleg, sekély vizekben. Vagy legalábbis én, amikor Edward a vízben volt, a barna
delfinek eltűntek, mintha egy cápa lett volna a közelben.
Tudtam, hogy mi történik. Megpróbált lefoglalni, őrülten, úgyhogy nem zaklattam őt a
szex dologgal kapcsolatban továbbra is. .Amikor megpróbáltam rábeszélni őt arra, hogy
lazítsunk a nagy-képernyős plazmatévé alatt levő millió DVD-k egyikével, kicsábított a
házból olyan varázsigékkel, mint korallszirtek és vízi barlangok és tengeri teknősök .
Csak mentünk, mentünk, mentünk egész nap, így amikor a nap végül lenyugodott
teljesen kiéhezettnek és kimerültnek éreztem magamat.
Félig álomba merültem a tányérom felett, miután minden éjszaka befejeztem a vacsorát.
Egyszer tényleg elaludtam egyenesen az asztalnál és neki kellett az ágyba vinnie engem.
Részben az volt, hogy Edward mindig túl sok ételt készített egy fő részére, de olyan éhes
voltam, miután úsztam és megmásztam mindent egész nap , hogy legnagyobb részét
megettem. Akkor, tele és nyúzottan, alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. Mind része
a tervnek, kétségkívül.
A kimerültség nem segített sokat a meggyőzésre tett kísérleteimmel. De nem adtam fel.
Megpróbáltam érvelni miközben esedeztem, és zsémbelődni, de minden hasztalanul.
Eszméleten kívüli állapotban voltam általában, mielőtt tényleg messzire haladhattam
volna az ügyemmel. Azután az álmaim annyira igazinak tűntek --- rémálmok javarészt,
egyre élénkebbek, azt hittem, hogy a sziget túl-fényárban úszó színei miatt --- mindig
fáradtan ébredtem, bármennyi ideig is aludtam.
Körülbelül egy hétre rá, hogy megérkeztünk a szigetre, elhatároztam, hogy
megpróbálok kompromisszumot kötni. Korábban ez működött nálunk.
A kék szobában aludtam most. A tisztító legénység nem volt esedékes a következő napig,
és a fehér szobának még mindig lent volt egy hófehér takarója. A kék szoba kisebb volt ,
az ágy ésszerűbben méretezett. A falak sötétek voltak ,amit tíkfával osztottak táblákra ,
és a szerelvények mind fényűző kék selymek voltak.
Rákaptam arra, hogy hordjam Alice női fehérnemű gyűjteményének egy részét, hogy
éjjel bennük aludjak – amelyikek annyira nem fedték fel a testem a gyér bikinikkel
összehasonlítva, amiket nekem csomagolt. Azon töprengtem, vajon látott-e egy látomást,
miért akarnék ilyen dolgokat, aztán viszolyogva, megszégyenített a gondolat.
Ártatlan elefántcsontszínű szaténnal indultam útnak lassan, aggódtam, hogy a bőrömből
többet felfedni lehet a segítség ellentéte lesz, de kész voltam kipróbálni bármit. Edward
úgy tűnt, hogy nem vesz észre semmit, mintha ugyanazokat a szakadt veteránokat
viseltem volna, amiket otthon hordtam.
A horzsolások sokkal szebben néztek most ki --- helyenként sárgultak , és a többi helyen
teljesen eltűntek -- így ma este kihúztam az ijesztőbb darabok közül az egyiket, míg
előkészültem a faburkolatos fürdőszobában. Ez fekete és csipkés volt , sőt zavaróan
nézett ki, mikor nem volt rajtam. Vigyáztam nehogy belenézzek a tükörbe , mielőtt
visszamentem a hálószobába. Nem akartam elveszteni a fejemet.
Elégedetten figyeltem, ahogy a szemei hirtelen, csak egy másodpercre szélesen
kipattantak, mielőtt szabályozta a kifejezését.
-„ Mit gondolsz? „ –Kérdeztem, miközben piruetteztem, hogy láthasson minden szögből.
Köszörülte torkát. -„ Gyönyörű vagy . Mint mindig. "
-„ Köszönöm” – mondtam egy kicsit savanyúan.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ellenálljak annak, hogy gyorsan bemásszak a puha
ágyba.
Körém tette a karjait , és felhúzott a mellkasára, de ez megszokott volt --- túl meleg volt,
hogy az ő hűvös teste nélkül aludjak .
-„ Alkut akarok kötni veled", - mondtam álmosan.
-„ Nem fogok semmilyen alkut kötni veled ",- válaszolta.
-„Még nem is hallottad,hogy mit ajánlok fel. "
-„Nem számít.”
Sóhajtottam . -" Dang . És én igazán akartam ... Ó szóval."
Forgatta szemét.
Becsuktam a szemem, és hagytam,hogy bekapja a csalit. Ásítottam.
Csak egy percig tartott - - nem elég sokáig számomra, hogy elaludjak.
-" Rendben. Mi az, amit akarsz? "
Egy másodpercen keresztül csikorgattam a fogamat ,miközben harcoltam egy mosollyal.
Ha volt valami ,aminek nem tudott ellenállni, az annak a lehetősége volt , hogy adjon
nekem valamit.
-" Szóval , gondolkodtam ...Tudom , hogy az egész Dartmouth-t dolog csak látszólagos,
hogy legyen egy címlap sztori ,de őszintén a főiskola egy szemesztere valószínűleg nem
ölne meg engem,"- mondtam miközben visszhangoztam korábbi szavait, amikor
megpróbált rábeszélni engem, hogy halasszam el a vámpírrá válásomat. - " Charlie
felvillanyozódna a Dartmouth-i történetektől , fogadok . Persze, lehet,hogy kínos, ha
nem tudok lépést tartani mindegyik agytröszttel .Még ... tizennyolc , tizenkilenc. Tényleg
nem olyan nagy különbség. Nem olyan ez, hogy szarkalábakat fogok kapni jövőre ."
Egy hosszú pillanatra csendben maradt. Aztán , halkan azt mondta, " Várnál. Ember
maradnál.”
Csendben maradtam , engedve az ajánlatot lesüppedni .
-" Miért csinálod ezt velem?"- mondta a fogain keresztül, a hangja hirtelen dühös volt. –
„ Nem elég nehéz mindez nélkül? ”- Megmarkolt egy tenyérnyit a csipkéből , ami a
combomon fodrozódott. Egy pillanatra azt gondoltam , hogy le fogja tépni azt a
varrástól. Azután a keze ellazult. -"Ez nem számít. Nem fogok alkut kötni veled. "
Főiskolára akarok menni. "
-" Nem ,nem akarsz. És nincs semmi, ami megéri újra kockáztatni az életedet.”
-" De menni akarok . Szóval, nem a főiskola az ,amit annyira akarok --- egy kicsivel
tovább akarok ember lenni.”
Behunyta a szemét , és az orrán keresztül kilélegzett. –„ Megőrjítesz engem, Bella. Nem
ezen vitatkoztunk egy milliószor, hogy mindig azt kérdted, hogy haladéktalanul egy
vámpír legyél? "
-" Igen , de ... nos, van egy okom, hogy ember legyek, ami korábban nem volt."
-" Mi az ? "
" Találd ki ", mondtam , és hozzáhúztam magam a párnák mellett, hogy megcsókoljam
őt .
Visszacsókolt ,de nem olyan módon ,hogy azt gondoljam,hogy győztem. Gondosabb volt,
nem akarta megbántani az érzéseimet; teljesen őrületes módon irányította magát.
Gyengéden, arrébb tolt egy pillanatra és ringatni kezdett a mellkasán.
-„ Annyira ember vagy, Bella .A hormonjaid által uralt. " Nevetett.
-" Ez a lényeg, Edward. Szeretem ezt a részét az emberi létnek. Nem akarok még
lemondani erről. Nem akarok éveken keresztül várni arra, hogy a vér-őrült újszülöttek
egy része visszajöjjön ide. "
Ásítottam, és elmosolyodott.
-„ Fáradt vagy. Aludj, szerelmem. " - Elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit nekem
alkotott, amikor először találkoztunk.
-„ Azon töprengek, hogy miért vagyok annyira fáradt,”- szarkasztikusan motyogtam. –
„Ez nem tartozhat a terved részéhez vagy semmihez.”
Csak egyszer kuncogott , és folytatta a dúdolást.
-" Azt gondolnád, hogy jobban alszok, amilyen fáradt vagyok".
A dal félbeszakadt. -" Úgy alszol,mint a halottak , Bella. Nem mondtál egy szót se alvás
közben, amióta idekerültünk. Ha nem lenne a horkolás, aggódnék ,hogy kómába estél."
Figyelembe kívül hagytam, hogy a horkoláson gúnyolódik ; nem horkoltam. –„ Nem
hánykolódok és beszélek? Ez furcsa. Általában ágyban vagyok , amikor rosszat
álmodok. És kiabálok."
„Rémálmaid voltak?”
„Életszerűek. Annyira fáradttá tesznek engem” ásítottam. „Nem hiszem, hogy nem
gagyogtam róluk egész éjszaka”
„Mikről?”
„Különböző dolgokról – de ugyanazok, tudod, a színek miatt”
„Színek?”
„Mind annyira fényesek és valóságosak. Általában, amikor álmodom, tudom, hogy én
vagyok. De nem tudom, hogy alszom. Ez ijesztőbbé teszi őket”
Zavartnak hangzott, amikor megint beszélni kezdett. „Mi ijeszt meg téged?”
Kissé remegtem. „Főleg…” haboztam.
„Főleg?” unszolt.
Nem voltam benne biztos, hogy miért, de nem akartam mesélni neki a gyerekről a
visszatérő rémálmomban; volt valami személyes a különös rémületben.
Úgyhogy teljes leírás helyett csak egy elemet adtam neki. Természetesen olyat, ami elég
ijesztő számomra, vagy bárki más számára.
„A Volturi” suttogtam.
Szorosabban megölelt. „Nem fognak zaklatni minket. Hamarosan halhatatlan leszel és
nekik nem lesz rá okuk”
Megengedtem neki, hogy vigasztaljon, de kicsit bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy
félreértett. A rémálmok nem pont ilyenek voltak. Nem magam miatt aggódtam – én a fiú
miatt aggódtam. Ő nem az a fiú volt, akiről először álmodtam – a vámpírgyerek
vérvörös szemekkel egy halom halott emberen ült, akiket szerettem. Ez a fiú, akiről az
előző héten négy alkalommal álmodtam, határozottan emberi volt; az arca ki volt
pirulva, széles szemei lágy zöldek voltak. De épp, mint a másik gyerek, ő is félelemmel és
kétségbeeséssel remegett, ahogy a Volturi körülvett minket. Nekem egyszerűen védenem
kellett az ismeretlen gyereket. Nem volt másik opció. Ugyanakkor, tudtam, hogy el fogok
bukni.
Edward látta az arcomon az elhagyatottságot. „Mit tehetnék, hogy segítsek?”
Megráztam a fejem. „Ezek csak álmok, Edward”
„Akarod, hogy énekeljek neked? Minden éjjel énekelni fogok, ha ez távol tartja a rossz
álmokat”
„Nem mind rossz. Van néhány jó. Olyan… színes. Víz alatti, halakkal és korallal. Az
egész tényleg olyan, mintha tényleg megtörténne – nem tudom, hogy álmodom. Talán ez
a sziget az
oka. Annyira fényes”
„Haza akarsz menni?”
„Nem. Nem, még nem” Nem maradhatnánk egy kicsit tovább?”
„Addig maradhatunk, amíg csak akarsz, Bella” ígérte.
„Mikor kezdődik a szemeszter? Korábban nem figyeltem” Sóhajtott. Megint
elkezdhetett dúdolni is, de elaludtam, mielőtt biztos lehettem volna benne.
Később, amikor felébredtem a sötétben, ijedt voltam. Az álom annyira nagyon
valóságos… annyira élénk, annyira érzékelhető volt… hangosan ziháltam,
összezavarodva a sötét szoba miatt. Egy másodperccel ezelőtt még úgy tűnt, mintha
ragyogó napsütésben állnék.
„Bella?” suttogta Edward, szorosan ölelve a karjaival, és finoman rázogatni kezdett.
„Jól vagy, szerelmem?”
„Oh” megint ziháltam. Csak egy álom. Nem a valóság. Legnagyobb meglepetésemre, a
könnyek figyelmeztetés nélkül kicsordultak a szememből és végigfolytak az arcomon.
„Bella” mondta most hangosabban, riadtabban. „Mi a baj?”
Hideg ujjaival letörölte forró arcomról a könnyeket, de újak jöttek a helyükre.
„Csak egy álom volt” nem tudtam visszatartani a halk zokogást, amitől akadozott a
hangom.
Az öntudatlan könnyek zavaróak voltak. De nem tudtam átvenni az irányítást a
megdöbbentő szomorúság fölött, ami magával ragadott engem. Annyira nagyon
akartam, hogy az álom igaz legyen.
„Jól van, szerelmem, nincs semmi baj. Itt vagyok” Megrázott engem. Kicsit túl gyors
volt, hogy megnyugtasson.
„Volt egy másik rémálmod? Az nem a valóság, az nem a valóság”
„Nem rémálom” megráztam a fejem, miközben a szemeimet dörzsöltem. „Ez egy jó
álom volt” a hangom megint akadozott.
„Akkor miért sírsz?” kérdezte összezavarodva.
„Mert felébredtem” sírtam és a nyaka köré fontam a karjaimat.
Felnevetett a logikámon, de a hang aggodalmas volt és feszült.
„Minden rendben van, Bella. Vegyél mély lélegzetet”
„Annyira valóságos volt” sírtam. „Azt akartam, hogy igaz legyen”
„Mesélj nekem róla” unszolt. „Talán az segíteni fog”
„A parton voltunk…” a hangom elcsuklott, és visszahúzódtam, hogy könnyekkel teli
szemeimmel ránézhessek nyugtalan angyalarcára. Tűnődve bámultam őt és az
ésszerűtlen szomorúság kezdett elmúlni.
„És?” buzdított végül.
„Oh, Edward”
„Mondd el, Bella” kérte aggódva a hangomban lévő fájdalom miatt.
De nem tudtam. Helyette megint a nyaka köré szorítottam a karjaimat és lázasan
megcsókoltam. Ez egyáltalán nem a vágy miatt volt – szükségem volt rá a fájdalom
miatt.
Azonnal és gyorsan visszautasított. Küzdött velem, amilyen finoman csak tudott
meglepetésében, a vállaimnál fogva messze eltartott magától.
„Nem, Bella” mondta. Ahogy rám nézett, mintha aggódott volna, hogy elvesztettem az
eszem.
Megint zokogás fojtogatta a torkomat.
Összezavarodva, elgyötört szemekkel bámult rám.
„S-s-sajnálom” motyogtam.
De ekkor magához húzott, szorosan márványmellkasához ölelt.
„Nem tehetem, Bella, nem tehetem!” a nyögése aggodalmas volt.
„Kérlek” mondtam, alig hallhatóan. „Kérlek, Edward”
Nem tudtam megmondani, hogy a remegő hangom miatt, vagy a támadásom
váratlansága miatt, vagy egyszerűen csak neki is szüksége volt rá. De bármi is az ok,
feladó nyögéssel visszahúzta az ajkaimat az övéire.
És elkezdtük ott, ahol az álmom abbamaradt.
Nagyon nyugodt maradtam, amikor reggel felébredtem, és megpróbáltam tartani a
lélegzetemet. Féltem kinyitni a szemeimet. Edward mellkasán feküdtem, de ő nagyon
nyugodt volt és a karjai nem voltak körülöttem. Ez rossz jel volt. Féltem elismerni, hogy
ébren vagyok és szembenézni a haragjával. Óvatosan kikukucskáltam a szempilláimon
keresztül. A sötét mennyezetet bámulta, karjai a feje fölött voltak. Felkönyököltem,
hogy jobban láthassam az arcát. Sima és kifejezéstelen volt.
"Mekkora bajban vagyok?” Kérdeztem halk hangon.
„ Nagyban” mondta, de elfordította a fejét és önelégülten rám mosolygott.
Lélegeztem egy megkönnyebbült sóhajt "Sajnálom, "mondtam. "Én nem tudom mit
jelent
…Nos, nem tudom pontosan, mi volt a múlt éjszaka."ráztam a fejem az irracionális
könnyek emlékén, a végzetes bánat.
"Nem mondtad el nekem, miről szólt az álmod"
"Felteszem, nem tettem - de valamit mutattam neked, mi volt körülbelül."idegesen
nevettem.
"Ó, "mondta. A szemeit tágra nyitotta, aztán hunyorított.
"Érdekes."
"Ez egy nagyon jó álom volt, "mormoltam. Nem kommentálta, úgyhogy néhány
másodperccel később megkérdeztem,"Megbocsájtasz nekem?"
"Gondolkodom rajta."
Felültem, azt tervezve, hogy megvizsgálom magam - ott nem látszottak semmilyen
tollak, legalább. De ahogy mozogtam, a szédülés egy furcsa hulláma ütött meg.
Meginogtam és visszaestem a párnákra.
„Wow… szédülés”
A karjai akkor körülöttem voltak. "Sokáig aludtál.
Tizenkét órát"
"Tizenkettőt?"Milyen furcsa.
Mondtam gyorsan magamnak – miközben beszéltem, próbálva nem túl nagy
jelentőséget tulajdonítani ennek. Jónak tűntem.
A horzsolások a karjaimon már egy hetesek voltak, sárgultak. Kinyújtóztam
próbálkozva. Jól is éreztem magam.
Jobban, mint jól, valójában.
„ Teljes a leltár?"szégyenlősen bólintottam. "Úgy tűnik, a párnák túlélték."
"Sajnálatos módon, nem mondhatnám ugyanezt, hmm, a hálóingedről."
Az ágy a lába felé bólintott, ahol szerte szétterült a fekete fűző több maradványa a
selymen át.
"Ez nagyon rossz, "mondtam. "Ezt az egyet szerettem."
"Én is."
"Voltak bármilyen más áldozatok?"Kérdeztem szégyenlősen.
"Vennem kell Esme-nek egy új ágykeretet, "vallotta be, elpillantva a válla felett.
Követtem a tekintetét, és meg voltam döbbenve, látva, hogy a nagy fatuskó darab
nyilvánvalóan ki volt vésve az ágy fejtámlájának bal oldalából.
"Hmm."rosszallóan tekintettem. "Nem gondolod, hogy ezt hallottam volna?"
"Úgy tűnik, rendkívül figyelmetlen vagy, miközben a figyelmed másképpen
összpontosul."
"Egy kicsit elfoglalt voltam, "ismertem be, miközben mélyvörösbe pirultam.
Megérintette az égő arcomat és sóhajtott."Ezt igazán hiányolni fogom."
Bámultam az arcát, bármi jelét keresve a haragnak vagy lelkiismeret furdalásnak,
amitől féltem.
Egyenletesen tekintett vissza rám, a kifejezése nyugodt volt, de egyébként olvashatatlan.
"Hogy érzed magad?"
Nevetett.
"Mi az?"Követeltem.
"Olyan bűnösnek nézel ki - mint aki egy bűncselekményt követett el."
"Bűnösnek érzem magam, "motyogtam.
"Tehát elcsábítottad a szintén-akaró férjedet. Vagyis ez nem egy főben járó bűn"
Úgy tűnt, ugrat.
Az arcom még forróbb lett. "A szó elcsábított, beleértve egy bizonyos előre megfontolt
összeget."
"Talán ez nem a megfelelő szó volt, " engedte meg.
"Nem vagy dühös?"bánatosan mosolygott "Nem vagyok mérges."
"Miért nem?"
"Nos "szünetelt. "Nem bántottalak téged, egyrészt. Ezúttal könnyebb volt irányítani
magam, elterelni a túlzásokat.” A szemeivel ismét a sérült keretre pillantott.
"Talán mert ezúttal több elképzelésem volt, hogy mire számítsak."
Egy bizakodó mosoly kezdett szétterjedni az arcomon. "Mondtam neked, hogy csak
gyakorlat kérdése."
Összeszűkítette a szemeit.
A megmordult a gyomrom, és nevetett. "Reggeli idő az embernek?”kérdezte.
"Kérlek, "mondtam, miközben kiugrottam az ágyból. Habár túl gyorsan mozogtam, és
ezzel részegen tántorogtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyom.
Megfogott, mielőtt belebotlottam volna a komódba. "Minden rendben van?"
"Ha nem lesz jobb egyensúlyérzékem a következő életemben, visszatérítést kérek."
Főztem ezen a reggelen, sütöttem néhány tojást - túl éhes voltam, hogy valami
bonyolultabbat készítsek. Türelmetlenül, néhány perc múlva a tányérba pattintottam
őket.
"Mióta eszel tükörtojást?”kérdezte. "Most óta."
"Tudod te hány tojást ettél az utóbbi hét alatt?
Kihúzta a szemetest a mosogató alól – ez tele volt üres kék kartonokkal.
"Furcsa, "mondtam, miután lenyeltem egy forró falatot. "Ez a hely összekuszálja az
étvágyamat” és az álmaim, és a már amúgy is kétes egyensúlyom. "De szeretek itt lenni.
Valószínűleg hamarosan mégis távoznunk kell, nem? Ezt csinálni a Dartmouth-i
időben? Wow!, gondolom, találni kell egy helyet, ahol éljünk és ki is párnázunk."
Leült mellém. „ Most már feladhatnád a főiskolai ürügyet – megkaptad, amit akartál. És
annyira nem értettünk egyet, így ez nincs feszesen hozzákötve.”
Felhorkantottam "Ez nem egy ürügy volt, Edward. Nem töltöm a szabadidőmet
cselszövéssel, mint ahogy a többi ember teszi. Mit tudunk tenni, amit viseljen Bella a
mából?"Mondtam szegényes benyomásban a hangára. Szégyentelenül nevetett.
"Tényleg szeretnék egy kis ideig még ember lenni." Fölé hajoltam hogy a kezem
végigsimítsam a meztelen mellkasán. "Ez nem elég."
Kételkedve nézett ki. "Ezért?"kérdezte, megfogva a kezem, ami a hasa felé mozgott.
"Mindvégig a szex volt a kulcs?"
Összeszűkítette a szemeit. "Miért nem gondoltam erre?"motyogta gúnyosan "Sok
vitától kímélhettem volna meg magam."
Nevetettem. "Igen, valószínűleg."
"Annyira emberi vagy, "mondta újra.
"Tudom."
Az ajkai vonalánál egy mosoly húzódott. "Megyünk Dartmouth-ba? Tényleg?"
"Valószínűleg ki fogok bukni egy szemeszter alatt."
"Korrepetálni foglak."A mosolya most szélesebb volt. "Szeretni fogod a főiskolát."
„Gondolod, találni fogunk ilyen későn lakást? "
Grimaszolt, vétkesnek tűnt. "Nos, mi valamelyest már rendelkezünk ott egy házzal.
Tudod, csak tartalékban."
"Vettetek egy házat?"
"Valójában az ingatlan egy jó befektetés."
Felemeltem az egyik szemöldököm, aztán hagytam. "Tehát, készen állunk, akkor."
"Úgy látom, nekünk kicsit hosszabb ideig kell megtartanunk az „előtte” kocsit."
"Igen, a mennyország tiltja a védelmet a tankoktól."vigyorgott.
"Mennyi ideig maradhatunk?"Kérdeztem.
"Időben vagyunk. Néhány héttel többet, ha akarod. Aztán meglátogathatjuk Charlie-t
mielőtt New Hampshire-be mennénk. A karácsonyt Renee-vel tölthetnénk… "
A szavai egy nagyon boldog, közeli jövőt festettek, beleértve mindenkinek egy független
fájdalmat.
A Jacob-os rész, de majdnem elfelejtett, zörgetett, és módosítottam a gondolatot –
majdnem mindenki. Ez semmivel nem könnyebb. Most, hogy pontosan felfedeztem,
milyen jó lehet embernek lenni, csábító volt sodródva hagyni a terveimet.
Tizennyolc vagy tizenkilenc, tizenkilenc vagy húsz…Számít ez egyáltalán? Nem sokat
változom néhány év alatt. És embernek lenni Edwarddal…A választás egyre trükkösebb
lett minden nap.
"Néhány hét,”értettem egyet. Aztán, mert soha nem nézett úgy ki, hogy elég időnk lenne,
hozzátettem, "Tehát azon gondolkodtam… tudod, mit mondtam a gyakorlásról
ezelőtt?"
Nevetett. "Tudnád tartani ezt a gondolatot? Hallom a hajót. A tisztító legénységnek itt
kell lennie."
Azt akarta tőlem, hogy tartsam fejben ezt a gondolatot. Tehát ez azt jelentette, hogy
nem fog többé aggódni a gyakorlás miatt? Mosolyogtam.
„Engedd meg, hogy elmagyarázzam Gustavónak a fehér szobában lévő rendetlenséget,
aztán elmehetünk. Van egy hely délen a dzsungelben – „
„Nem akarok elmenni. Ma nem túrázok az egész szigeten. Itt akarok maradni és nézni
egy filmet.”
Összeszorította az ajkait és megpróbált nem nevetni a zsémbes hangomon.
„Rendben, ahogy akarod. Miért nem választasz ki egyet, amíg én kinyitom az ajtót?”
„Nem hallottam kopogást”
Oldalra fordította a fejét és hallgatott. Fél másodperccel később egy gyenge, félénk
kopogtatás hallatszott az ajtón. Vigyorgott és az előszoba felé indult.
Elsétáltam a nagy tévé alatt lévő polcokhoz és a címeket kezdtem nézegetni. Nehéz volt
eldönteni, hol kezdjem. Több DVD-jük volt, mint egy kölcsönzőben.
Hallottam Edward halk, bársonyos hangját, ahogy visszatért az előszobába, folyékonyan
társalogva, feltételezésem szerint, portugálul. Egy másik, érdesebb emberi hang
ugyanazon a nyelven válaszolt. Edward bevezette őket a szobába, útközben a konyha
felé mutatva. A két brazil hihetetlenül alacsonynak és sötétnek tűnt mellette. Egyikük
egy kövér férfi volt, másikuk egy vékony nő, mindkettőjüknek ráncos volt az arca.
Edward büszke mosollyal felém intett, és hallottam a nevem a sok ismeretlen szó között.
Elpirultam egy kicsit, ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan szembetalálhatnák
magukat a fehér szobában lévő szemétdombbal. A kicsi ember udvariasan rám
mosolygott. De az apró, kávé-bőrű nő nem mosolygott. Döbbenet és aggodalom
keverékével bámult rám, széles szemeiben félelem volt.
Mielőtt reagálhattam volna, Edward intett nekik, hogy kövessék a tyúkól felé, és
eltűntek.
Amikor újra megjelent, már egyedül volt. Gyorsan mellém sétált és körém fonta a
karjait.
„Mi van vele?” suttogtam sürgetően, emlékezve a nő ijedt arckifejezésére.
Higgadtan vállat vont. „Kaure részben Ticuna indián. Arra nevelték, hogy babonásabb
legyen – vagy ahogy te neveznéd, körültekintőbb – mint a modern világban élők.
Gyanítja, hogy mi vagyok, vagy legalábbis közel jár hozzá” Még mindig nem hangzott
aggodalmasnak.
„Nekik saját legendáik vannak itt. A Libishomen – olyan vérivó démon, aki kizárólag
szép nőket ejt zsákmányul” rám bámult.
Szép nők? Nos, ez elég hízelgő volt.
„Rémültnek tűnt” mondtam.
„Az is – de főleg miattad aggódik.”
„Miattam?”
„Amiatt aggódik, hogy miért vagyok itt veled teljesen egyedül” sötéten kuncogni
kezdett, aztán a fal felé nézett, ahol a filmek voltak.
„Nos, miért nem választasz valamit, hogy megnézzük? Ezt tenni elfogadhatóan emberi.”
„Igen, biztos vagyok benne, hogy ez meggyőzi arról, hogy ember vagy” Nevettem és
erősen a nyaka köré szorítottam a karjaimat, miközben lábujjhegyre álltam.
Lehajolt, hogy megcsókolhassam, aztán a karjai összeszorultak körülöttem és felemelt a
padlóról, annyira, hogy már nem kellett lehajolnia. Ajkai a nyakamon mozogtak,
ujjaimmal beletúrtam bronzszínű hajába.
Aztán zihálást hallottam, és ő hirtelen letett engem. Kaure állt lefagyva az előszobában,
tollakkal fekete hajában, kezében egy zsákkal, amiben még több toll volt, rémült
arckifejezéssel. Engem bámult, a nézése idegesített, úgyhogy elpirultam és lesütöttem a
szemeimet. Aztán összeszedte magát és motyogott valamit, még ezen az ismeretlen
nyelven is világos volt, hogy bocsánatkérést. Edward elmosolyodott és barátságos
hangon válaszolt. A nő elfordította sötét szemeit és visszament az előszobába.
„Arra gondolt, amire gondolok, hogy gondolt, ugye?” motyogtam.
Nevetett a nyakatekert mondatomon. „Igen”
Találomra megragadtam egy filmet. „Kapcsoljuk be és úgy tehetünk, mintha néznénk”
Egy régi musical volt mosolygós arcokkal és bolyhos ruhákkal.
„Nagyon nászutas” ismerte el Edward.
Mialatt a képernyőn a színészek táncoltak egy élénk bevezetődalra, én a kanapén
henyéltem Edward karjaiban.
„Vissza fogunk költözni a fehér szobába?” tűnődtem rajta lustán.
„Nem tudom… már helyrehozhatatlanul szétroncsoltam a fejtámlát a másik szobában –
talán ha a ház egyetlen részére korlátozzuk a rombolást, lehet, hogy Esme újra meghív
minket egyszer.
Szélesen elmosolyodtam. „Szóval lesz még rombolás?”
Nevetni kezdett az arckifejezésemen. „Azt hiszem, biztonságosabb, ha eltervezett,
mintha arra várok, hogy megint megtámadsz”
„Csak idő kérdése lenne” értettem egyet mellékesen, de a pulzusom száguldott a
vénáimban.
„Valami baj van a szíveddel?”
„Nem. Egészséges, mint egy ló” szünetet tartottam. „Most akartál menni ellenőrizni a
rombolási zónát?”
„Talán udvariasabb lenne megvárni, amíg egyedül leszünk. Te nem vennéd észre, ha
kettészakítom a bútort, de őket valószínűleg megijesztené”
Igazság szerint, már elfelejtettem, hogy emberek laknak a másik szobában.
„Igaz. A francba!”
Gustavo és Kaure csendben mozogtak a házban, miközben türelmetlenül vártam, hogy
befejezzék és megpróbáltam figyelni a boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak- ot a
képernyőn.
Épp kezdtem elálmosodni – bár Edward szerint a fél napot végigaludtam – amikor egy
durva hang felriasztott. Edward felült, a karjaiban tartott engem és válaszolt
Gustavónak portugálul.
Gustavo bólintott és csendben a bejárati ajtó felé sétált.
„Végeztek” mondta nekem Edward.
„Tehát, ez azt jelenti, hogy egyedül vagyunk?”
„Mi lenne, ha először ebédelnél?” javasolta.
Beharaptam az ajkamat, gondolkodva a dilemmán. Eléggé éhes voltam.
Mosolyogva megfogta a kezemet, és a konyhába vitt.
Ismerte az arcomat, úgyhogy nem számított, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.
„Ez kezd kicsúszni a kezemből” panaszkodtam, amikor teljesen tele voltam.
„Akarsz ma délután úszni egyet a delfinekkel – kalóriaégetés gyanánt?” kérdezte.
„Talán később. Nekem van egy másik, kalóriaégetésre vonatkozó ötletem”
„És mi lenne az?”
„Nos, ott van az a rengeteg fejtámla – „
De nem tudtam befejezni. Felkapott a karjaiba és az ajkai elhallgattatták az enyémeket,
amint embertelen sebességgel a kék szobába vitt.

5.fejezet

5.fejezet
Esme sziget
"Houston?" kérdeztem felhúzva a szemöldököm, amikor elértük a kaput Seattle-ben.
"Csak egyszer állunk meg út közben" biztosított Edward vigyorogva.
Amikor felébresztett, úgy éreztem, mintha alig aludtam volna. Bizonytalanul álltam a
lábaimon, ahogy átsegített engem a terminálokon, minden egyes pislogás után azért
küzdöttem, hogy emlékeztessem magam, hogyan lehet újra kinyitni a szemeimet. Ez még
eltartott néhány percig, amikor megálltunk a nemzetközi pénztárablaknál, hogy
bejelentsük magunkat a következő repülőutunkra.
"Rio de Janeiro?" kérdeztem egy kicsit nagyobb izgalommal.
"Még egy megálló" mondta.
A repülés Dél-Amerikába hosszú volt, de kényelmes, az első osztályú üléseken, Edward
karjaiban, amik úgy ringattak, mintha bölcsőben lettem volna. Kialudtam magam és
szokatlanul éber voltam, ahogy a repülőtér felé tartottunk. Az ablakokon besütött a
lemenő nap fénye. Nem maradtunk a reptéren, ahogy gondoltam, hogy csatlakozzunk
egy másik járatra. Helyette áttaxiztunk Rio sötét, nyüzsgő, élettel teli utcáin. Képtelen
voltam rá, hogy akár csak egy szót is megértsek Edward portugál utasításaiból, amiket a
sofőrnek adott. Azt gondoltam, hogy már a hotelt keressük. Valami belém nyilallt,
lámpaláz szorította össze a gyomrom, ahogy erre gondoltam. A taxi tovább hajtott a
nyüzsgő tömegen keresztül, amíg megritkultak, és úgy tűnt, hogy a város nyugati
pereme felé, az óceán felé közeledünk.
Megálltunk a kikötőnél. Edward a hosszú sor felé vette az irányt, ahol fehér jachtok
horgonyoztak az éj-fekete vízben. A hajó, aminél megállt, kisebb volt, mint a többi,
nyilvánvalóan a sebesség számított a tér helyett. De így is fényűzőbb, bár bájosabb volt a
többinél. A nehéz csomagok ellenére, amiket cipelt, könnyen felugrott. Ledobta őket a
fedélzeten, és megfordult, hogy segítsen nekem.
Csöndben voltam, amíg elindította a hajót. Meglepett, hogy milyen képzettnek és
kényelmesnek látszott, azelőtt soha nem említette, hogy érdeklődik a csónakázás iránt.
De ebben is jó volt, mint mindenben. Ahogy kelet felé haladtunk a nyílt óceánban,
áttekintettem a fejemben az alapvető földrajzot. Már amennyire emlékeztem, nem volt
sok Brazíliától keletre... hogy elérj Afrikába.
Edward előre száguldott, amíg Rio fényei elhalványultak és végül eltűntek mögöttünk.
Az arcán volt egy ismerős, vidám mosoly, amit bármiféle sebesség kiváltott nála. A hajó
szelte a hullámokat, rám pedig tengeri permet záporozott. Végül a kíváncsiság, amit
sokáig elnyomtam, fölém kerekedett.
"Messzire megyünk?" Kérdeztem.
Nem úgy tűnt, mintha elfelejtette volna, hogy ember vagyok, de azon töprengtem, vajon
azt tervezte-e, hogy egy kis ideig a csónakban fogunk élni.
"Még úgy fél óra" Rápillantott a kezeimre, amik az ülést szorították, és elvigyorodott.
Ó, rendben, gondoltam magamban. Végül is ő vámpír volt. Talán Atlantiszba megyünk.
Húsz perccel később a nevemet kiáltotta, a motor zúgását túlharsogva.
"Bella, oda nézz!" Egyenesen előre mutatott.
Először csak sötétséget láttam, és a hold fehérségét, ahogy átvonult a vízen. De
fürkésztem a helyet, ahová mutatott, és megláttam egy alacsony, fekete alakot, ami
betört a holdfénybe a hullámokon. Ahogy bámultam a sötétségbe, a sziluett
részletesebbé vált. Az alak egy zömök, szabálytalan háromszöggé nőtt. Közel húzódtunk,
és láthattam, hogy a körvonal tollas és lengedezett az enyhe szellőben. És akkor a
szemeim kiélesedtek és minden apró darabnak volt értelme: egy kicsi sziget emelkedett
ki előttünk a vízből, pálmafákkal integetve, a part halványan ragyogott a holdfényben.
"Hol vagyunk?" Mormoltam csodálkozva, mialatt irányt váltott, a sziget északi vége felé
haladva.
A motor zaja ellenére hallott engem, és széles mosolya ragyogott a holdfényben.
"Ez az Esme sziget"
A hajó vészesen lassult, ahogy a kis, fa palánkokból álló dokk felé haladt, ami fehér volt
a holdfényben.
A motor elhallgatott és mély csönd következett. Csak a hullámok hangja volt és a
pálmafák susogása a lágy szellőben. A levegő meleg, nedves és illatos volt - mint a pára
egy forró zuhany után.
"Esme sziget?" a hangom halk volt, de ez még mindig túl hangosnak hangzott, ahogy
megtörte a csendes éjszakát.
"Egy ajándék Carlisle-től - Esme felajánlotta, hogy kölcsönadja nekünk"
Egy ajándék. Ki ad egy szigetet ajándékként? Felvontam a szemöldököm. Nem voltam
vele tisztában, hogy Edward túlzott nagylelkűsége tanult dolog volt. A dokkra tette a
bőröndöket, aztán megfordult és tökéletes mosolyát felvillantva, felém nyúlt.
Ahelyett, hogy megfogta volna a kezem, a karjába vett.
"Nem tudtad, hogy várni kell a küszöbnél?" Kérdezte izgatottan, ahogy lágyan kiugrott
a hajóból.
Vigyorgott "Nem vagyok tökéletes"
Egy kézben fogta mindkét hatalmas utazóládát, a másik karjában engem tartott és
közben és közben a dokk mentén haladt a sápadt homokösvényen.
Rövid idő múlva elértük a sötétség végét, elől megpillantottam egy meleg fényt. Ennél a
pontnál jöttem rá, hogy a fény egy ház volt - két fényes, négyzet alakú, széles ablak,
amik közrefogták a bejárati ajtót. A lámpaláz hevesebben támadott meg, mint
korábban, amikor tévesen azt gondoltam, hogy egy szálloda felé tartunk. A szívem
hallhatóan dobolt a bordáimon és a légzésem szabálytalan lett. Éreztem, hogy Edward
tekintete az arcomon van, de nem néztem a szemébe. Egyenesen előre bámultam,
semmit nem láttam. Nem kérdezte meg, hogy mire gondolok, ez nem volt jellemző rá.
Úgy gondoltam, ez azt jelenti, hogy ő is éppen olyan ideges, mint én.
Letette a bőröndöket a tornácon, hogy kinyissa az ajtókat - azok nyitva voltak.
Edward lenézett rám, miközben arra várt, hogy a szemébe nézzek, mielőtt átlépett a
küszöbön. Átvitt engem a házon, mindketten nagyon csendesek voltunk, menet közben
felkapcsolta a lámpákat. Az volt a bizonytalan benyomásom a házról, hogy túl nagy volt
a pici szigethez, és furcsamód ismerősnek találtam. Hozzászoktam a Cullenek által
kedvelt sápadt színösszeállításhoz; otthonos volt. Bár nem koncentráltam minden
sajátosságra. A heves pulzus, ami a fülemben lüktetett, kicsit elhomályosított mindent.
Aztán Edward megállt és felkapcsolta az utolsó lámpát. A szoba nagy volt és fehér, a
távolabbi fal nagyrészt üvegből állt - a vámpírjaim általános dekorációja. Odakint a
hold ragyogott a fehér homokon és a háztól néhány yard-nyira lévő hullámokon. De azt
a részt alig jegyeztem meg.
Jobban összpontosítottam a szoba közepén álló hatalmas, fehér ágyra, ami körül
szúnyogháló csüngött.
Edward a lábaimra állított engem.
"Én... elmegyek a poggyászokért"
A szoba túl meleg volt, fülledtebb, mint a kinti trópusi éjszaka.
Izzadtság gyöngyözött a tarkómon, ahogy előre mentem, hogy megérintsem a hálót.
Bizonyos oknál fogva igényeltem, hogy megbizonyosodhassak róla, minden valóságos. Nem
hallottam Edwardot visszajönni. Hirtelen végigsimított hideg ujjával a nyakamon,
letörölve az izzadtságcseppet.
"Egy kicsit meleg van itt" mondta bocsánatkérően. "Gondolkodtam... az lenne a
legjobb"
"Alapos" motyogtam sóhajtva, és ő kuncogott. Ez egy ideges hang volt, ami nála ritka
volt.
"Megpróbáltam mindenre gondolni, ami... könnyebbé tehetné" ismerte be.
Hangosan nyeltem, miközben még mindig elfordultam tőle. Volt valaha ilyen nászút,
mint ez? Tudtam a választ. Nem. Nem volt.
"Azon gondolkodtam" mondta Edward lágyan. "Hogy... talán szeretnél egy éjféli úszást
velem?"
Vett egy mély lélegeztetett és a hangja nyugodtabb volt, amikor újra beszélni kezdett.
"A víz nagyon meleg lesz. Ez az a fajta strand lesz, amit elfogadsz."
"Jól hangzik" a hangom elcsuklott.
"Biztos vagyok benne, hogy szeretnél egy-két emberi percet. Hosszú volt az út"
Bólintottam. Alig éreztem magam emberinek; talán néhány perc egyedül segítene.
Az ajkai a nyakamon voltak, épp a fülem alatt. Kuncogott egyet és hűvös lélegzete
csiklandozta a túlhevült bőrömet.
"Ne tartson sokáig, Mrs. Cullen"
Ugrottam egyet az új nevem hallatán.
Ajkait végighúzta a nyakamon, egészen a vállamig.
"A vízben várlak"
Elsétált mellettem az erkélyajtóhoz, ami egyenesen a parti homokra nyílt. Az úton kibújt
az ingéből, és a padlóra ejtette, aztán kisétált az ajtón a hold sütötte éjszakába. A fülledt,
sós levegő örvénylett mögötte a szobában.
A bőröm lángra lobbant? Le kellett sütnöm a szemem, hogy ellenőrizzem. Nem, semmi
nem égett. Legalábbis nem láthatóan.
Emlékeztettem rá magamat, hogy lélegezzek, aztán a hatalmas bőrönd irányába
botorkáltam, amit Edward kinyitott egy alacsony, fehér konyhaszekrény tetején. Ennek
az enyémnek kellett lennie, mert a tetején ott volt az ismerős piperecikkes táskám, és sok
rózsaszín volt ott, de egyetlen ruhát sem ismertem fel. Ahogy megtapogattam a szépen
összehajtogatott ruhahalmot - valami ismerőset és kényelmeset keresve, talán egy
melegítőt - rájöttem, hogy rengeteg csipkét és szatént tartok a kezemben. Női
fehérneműk. Nagyon nőies fehérneműk, francia címkékkel.
Nem tudtam, hogyan, vagy mikor, de egy nap Alice fizetni készült ezért. A fürdőszobába
mentem és kikukucskáltam azokon a hosszú ablakokon, amik a strandra nyíltak, mint
az erkélyajtók. Nem láttam őt. Úgy véltem, a vízben volt, nem véve arra a fáradságot,
hogy lélegezzen. Fenn az égen a hold teljesen aránytalan volt, majdnem teli, és a homok
fényes fehér volt a ragyogása alatt. Egy kis mozgásra lettem figyelmes - strandot
körülvevő pálmafákon a ruhái többi része lengedezett. Megint melegség száguldott át a
bőrömön. Mélyeket lélegeztem, aztán a tükrökhöz mentem, amik a pult fölött
helyezkedtek el. Pont úgy néztem ki, mint aki egész nap egy repülőn aludt.
Megtaláltam a hajkefémet és erősen áthúztam őket a tarkómon lévő csomókon, míg
végül kisimultak és a sörték tele voltak hajjal. Kétszer is alaposan fogat mostam. Aztán
megmostam az arcom és lefröcsköltem vízzel a tarkómat, mert olyan volt, mintha lázas
lettem volna. Annyira jól esett, hogy megmostam a karjaimat, aztán végül úgy
döntöttem, hogy lezuhanyozom. Tudtam, hogy nevetséges úszás előtt zuhanyozni, de
meg kellett nyugodnom és a forró víz jó módszer erre. Valamint jó ötletnek tűnt, hogy
leborotváljam a lábaimat. Amikor kész voltam, megragadtam egy hatalmas, fehér
törölközőt és körbecsavartam magamon a karjaim alatt. Aztán egy olyan dilemmával
néztem szembe, amit nem fontoltam meg.
Mit vegyek fel? Nyilvánvalóan nem fürdőruhát. De úgy tűnt, szintén ostobaság lenne
visszavenni a ruháimat. Ráadásul nem akartam azokra a dolgokra gondolni, amiket
Alice csomagolt be nekem. A légzésem megint felgyorsult és a kezeim remegtek - ennyit
a zuhany nyugtató hatásairól. Egy kicsit szédültem és kezdtem pánikozni. Leültem a
hűvös csempepadlóra a törölközőmben és a térdeim közé hajtottam a fejem.
Imádkoztam azért, hogy ne döntsön úgy, eljön megkeresni, azelőtt, hogy
összeszedhetném magam. El tudtam képzelni, hogy mit gondolna, ha látna engem, ahogy
így összeomlottam. Nem lenne nehéz meggyőznie magát arról, hogy hibáztunk. És én
nem azért borultam ki, mert úgy gondoltam, hogy hibáztunk. Egyáltalán nem. Azért
borultam ki, mert fogalmam sem volt róla, hogyan kell ezt csinálni, és féltem kimenni
innen, hogy szembenézzek az ismeretlennel. Különösen a francia fehérneműben.
Tudtam, hogy még nem állok rá készen. Ez pont olyan volt, mint kisétálni a színházban
emberek ezrei elé anélkül, hogy tudnám, mik voltak a soraim.
Hogyan csinálják ezt az emberek - félretenni minden félelmüket és feltétel nélkül bízni
valakiben, minden tökéletlenségük és félelmük ellenére?
Ha Edward nem lett volna odakint, ha nem éreztem volna minden porcikámmal, hogy
ugyanúgy szeret engem, ahogy én őt - fenntartás nélkül és visszavonhatatlanul és
őszintén, irracionálisan - akkor soha nem lettem volna képes rá, hogy felkeljek a
padlóról. De Edward odakint volt, úgyhogy ezt suttogtam magamnak sóhajtva :"Ne légy
gyáva!" és feltápászkodtam. Szorosabban magamra erősítettem a törölközőt a karjaim
alatt és céltudatosan kimeneteltem a fürdőszobából. Elsétáltam a csipkével teli bőrönd és
a nagy ágy mellett anélkül, hogy bármi másra néztem volna. Kinéztem a nyitott
üvegajtón a porfinom homokra. Minden fekete-fehér volt, színtelen a holdtól. Lassan
sétáltam a meleg poron és megálltam annál a fánál, ahol elhagyta a ruháit. A durva
kéregre fektettem a kezem és ellenőriztem, hogy egyenletes-e a légzésem. Vagy nem
eléggé.
Néztem az alacsony hullámokat, miközben őt kutattam. Nem volt nehéz megtalálni.
Derékig ellepve állt a vízben, háttal nekem, az ovális holdat bámulva. A hold sápadt
fénye olyan tökéletesen fehérré tette a bőrét, mint a homok, mint maga a hold, és a
nedves haját feketévé tette, mint az óceán. Mozdulatlan volt, a kezét a vízen pihentette;
az alacsony hullámok megtörtek körülötte, mintha egy kő lett volna.
Bámultam a háta vonalát, a vállait, a karjait, a nyakát, a hibátlan alakját... A tűz már
nem száguldozott a bőrömön - ez most lassú és mély volt, parázslott az ügyetlenségemtől
és a félénk bizonytalanságomtól. Habozás nélkül lecsúsztattam a törölközőt, otthagytam
a fán, a ruhái mellett, és kisétáltam a fehér fényre, ami sápadttá tett. Nem hallottam a
lépéseim hangját, ahogy a vízhez sétáltam, de úgy gondoltam, tudta, hogy ott vagyok.
Edward nem fordult meg. Engedtem, hogy a finom hullámok átcsapjanak a lábujjaim
fölött, és rájöttem, hogy igaza volt a hőmérséklettel kapcsolatban - nagyon meleg volt,
épp mint a fürdővíz. Beléptem, óvatosan sétáltam a láthatatlan tengerfenéken, de az
aggodalmam felesleges volt; a homok tökéletesen elsimulva folytatódott, és Edward felé
lejtett. Átgázoltam a súlytalan áron és amikor mellé értem, finoman a vízen fekvő, hűvös
kezére tettem az enyémet.
"Gyönyörű" mondtam, miközben én is felnéztem a holdra.
"Nem rossz" válaszolt, nem meghatottan.
Lassan megfordult, hogy szembe nézzen velem. Kis hullámok indultak meg a
mozgásától és a bőrömnek csapódtak. A szemei ezüstnek tűntek a jég színű arcán.
Elfordította a kezét, hogy összefonhassa ujjainkat a víz alatt. Elég meleg volt, hogy a
hideg bőrétől ne legyek libabőrös.
"De nem használnám azt a szót, hogy gyönyörű" folytatta.
Elmosolyodtam, és felemeltem a szabad kezemet - ami most nem remegett - és a szíve
fölé tettem. Fehér a fehéren. Most az egyszer összeillettünk. Kicsit megremegett a meleg
érintésemtől. A légzése durvább lett.
"Megígértem, hogy megpróbáljuk" suttogta, hirtelen feszülten. "Ha... ha valamit
rosszul csinálok, ha megsebezlek, azonnal szólnod kell!"
Ünnepélyesen bólintottam, miközben ott tartottam a szemeimet az övéin. A fejemet a
mellkasának támasztottam.
"Ne félj" motyogtam. "Együtt vagyunk"
Hirtelen elárasztott a saját szavaim igazsága. Ez a pillanat annyira tökéletes volt, hogy
nem kételkedhettem benne.
Körülölelt a karjaival és magához húzott. Minden ideg a testemben olyan volt, mint egy
élő elektromos vezeték.
"Örökké" válaszolta és finoman a mélyebb vízbe húzott.
A nap, égetve a meztelen hátamat, felébresztett engem reggel. Késő reggel, talán
délután; nem voltam benne biztos. Bár az időn kívül minden tiszta volt; pontosan
tudtam, hogy hol vagyok - a fényes szobában a nagy fehér ággyal, ragyogó napfény
áradt be a nyitott ajtókon keresztül, a hálók enyhítették a ragyogást. Nem nyitottam ki a
szemem. Túl boldog voltam ahhoz, hogy bármin is változtassak, akármilyen kis dologról
legyen is szó. Nem volt más hang, csak a kinti hullámok, a lélegzetünk és a szívverésem
hangja...
Még a perzselő nap ellenére is kényelmesen éreztem magam. A hűvös bőre volt a
tökéletes ellenszer a melegre. Hideg mellkasán feküdtem, körülöttem a karjaival. Olyan
könnyűnek és természetesnek éreztem ezt. Azon töprengtem, miért pánikóltam annyira
a múlt éjjel. A félelmeim most ostobának tűntek. Ujjait lágyan végighúzta a gerincem
vonalán, és tudtam, hogy tudja, hogy felébredtem. Csukva tartottam a szemeimet és
megszorítottam a karjaimat a nyaka körül, miközben közelebb húzódtam hozzá. Nem
beszélt; az ujjait le-föl mozgatta a hátamon, alig érintve meg azt, mintha mintákat
keresett volna a bőrömön. Boldog lettem volna, ha örökké ott feküdhetek, soha meg nem
zavarva ezt a pillanatot, de a testemnek más ötletei voltak. Nevettem a türelmetlen
gyomromon. Elég unalmas volt éhesnek lenni a tegnap éjszaka történtek után. Mintha
nagy magasságból hoztak volna vissza a földre.
"Mi ilyen vicces?" mormolta, még mindig a hátamat simogatva. A hangja komoly volt
és rekedt, ami emlékeket csalt elő az előző éjszakáról, és éreztem, hogy elöntí a pír a
nyakam és az arcom. Válaszul a kérdésére, a gyomrom korogni kezdett. Megint
felnevettem. "Nem lehet hosszú időre megszabadulni az emberléttől"
Vártam, de nem nevetett velem. Lassan, azon a hatalmas boldogságrétegen át, ami
elködösítette a fejemet, ráeszméltem, hogy a légkör megváltozott. Kinyitottam a
szemem; az első dolog, amit megláttam, a sápadt, majdnem ezüstös bőre, az álla vonala
volt az arcom fölött. Az állkapcsa feszes volt. A könyökömre támaszkodtam, hogy
láthassam az arcát. A fölöttünk néző mennyezetet bámulta, és nem nézett rám, ahogy a
komoly vonásait tanulmányoztam. Az arckifejezése megdöbbentett - remegés futott át
tőle a testemen.
"Edward" mondtam egy furcsa kis gombóccal a torkomban. "Mi az? Mi a baj?"
"Még kérdezed?" A hangja kemény volt és cinikus.
Ösztönszerűen elkezdtem töprengeni azon, hogy mi rosszat tettem. Átgondoltam
mindent, ami történt, de nem találtam magyarázatot.
Minden egyszerűbb volt, mint véltem; összeillettünk, mint a megfelelő darabok, amiket
illeszkedésre késztetnek. Ez titkos elégedettséggel töltött el - összeegyeztethetőek voltunk
testileg, éppúgy, mint minden más szempontból. Tűz és jég - nem létezhetnek együtt
anélkül, hogy megsemmisítenék egymást. Még több bizonyíték arra, hogy hozzá
tartozom.
Nem tudtam arra a részre gondolni, ami ilyen nézésre késztette őt - annyira szigorú volt
és hideg. Mit szalasztottam el?
Az ujjai végigsimítottak az aggódó vonalakon a homlokomon.
"Mire gondolsz?" suttogta.
"Feldúlt vagy. Nem értem. Tettem...?" nem tudtam befejezni.
A szemei összeszűkültek. "Mi bánt? Az igazat - ne próbáld lekicsinyíteni!"
„Bántani?” Ismételtem. A hangom magasabb volt,mint szokott a meglepetéstől. Felhúzta
a szemöldökét, szája egyetlen vonallá keskenyedett. Ösztönösen kinyújtózkodtam,
megmozgatva izmaimat. Tagjaim merevek voltak, és néhol fát a testem ez igaz, de
páratlan élmény volt, hogy csontjaimig hatolt a tébolyultság, és úgy éreztem, mintha egy
medúza lennék. Egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. És akkor egy kicsit dühös lettem,
mert borúlátásával beárnyékolta ennek a tökéletes reggelnek a fényét.
„Miért jutottál erre a következtetésre?”Sosem éreztem magam jobban,mint most.”
„Lehunyta a szemeit. „Hagyd ezt.”
„Mit hagyjak?”
„Ne játssz, mintha nem egy szörny lennék, akinek aggódnia kellene.”
„Edward!”sziszegtem,tényleg mérgesen. Sötét gondolatai beárnyékolták fényes
emlékeimet.”Soha többet ne mond ezt!”
Nem nézett fel, mintha látni sem akarna.
„Nézd magadra Bella. És mond ,hogy nem vagyok egy szörny.”
Meglepődtem, akaratlanul engedelmeskedtem a kérésének,majd ziháltam.
Mi történt velem? Nem találtam magyarázatot a puha fehér takaróra a testemen.
Megfogtam a fejemet és fehér pehely tollakat szedtem ki a hajamból. Az ujjaim közé
fogtam egy apró pihét.
„ Miért borít be a toll?” kérdeztem meglepetten.
Türelmetlenül fújta ki a levegőt. „Széttéptem egy párnát,vagy kettőt. De nem erről
beszéltem.”
„Te széttépted? Miért?”
„Nézd Bella!” mondta még mindig bosszúsan. A kezemre nézett – nagyon óvatosan – és
kinyújtotta. „Nézd meg ezt!”
Ezúttal láttam,hogy miről beszél. A toll alatt bőröm éles piros színben játszott,a
vállamon át a bordáimon keresztül. Kiszabadítottam a kezemet, hogy megfogjam a
sérülést , megnyomtam , egy kicsit lüktetett.
Edward nagyon gyengéden érintett meg, ujjaival követve karomon a sérülést.
„Au.”mondtam
Megpróbáltam visszaemlékezni – visszaemlékezni a fájdalomra – de nem tudtam. Nem
tudtam felidézni a pillanatot, amikor kezei túl szorosan öleltek volna. Csak arra
emlékszem, hogy azt akartam, hogy szorosabban tartson, és hálás voltam amikor
megtette…
„Sajnálom… annyira sajnálom, Bella,”suttogta, amíg a horzsolásokat
szemléltem.”Ennél jobban kellett volna tudnom. Nem szabadott volna – „ a gyönge,
lázas hangja mélyről szakadt fel.”Sokkal jobban sajnálom,mint ahogy el tudnám azt
mondani.”
A feje fölé dobta kezeit és elhallgatott.
A meglepetés letaglózott, igyekeztem magamhoz térni – most hogy végre megértettem –
hogy mi bántja. Annyira másként éreztem, de nagyon nehéz volt elmagyarázni.
A döbbenet elszállt, nem hagyva hátra mást csak a hiányt. Üresség. Üresek voltak a
gondolatok. Nem tudtam mit kellene mondanom. Hogyan magyarázzam el neki
pontosan. Hogyan tehetném annyira boldoggá, mint amennyire én boldog voltam neki
köszönhetően – vagy inkább amilyen egy pillanattal korábban még voltam.
„Edward”
Nem mozdult.
„Edward?”
Semmi. Hát akkor magammal fogom megvitatni ezt.
„Én nem kérek bocsánatot Edward. Én…Nem tudom, hogyan mondjam el neked.Én
annyira boldog vagyok. Ezzel nem védeni akarom a dolgot. Ne legyél mérges.
Ne.Tényleg jó-„
„Csak azt ne mond,hogy jól vagy.” Hangja jéghideg volt.”Ha a józan eszemre akarsz
hatni,ne mond hogy jól vagy.”
„Pedig az vagyok.”suttogtam
„Bella.”nyögte”Ne tedd.”
„Nem,te ne tedd, Edward.”
Megemelte a kezeit, aranyló szemei melegen néztek rám.
„Ne rombold ezt le.”mondtam neki.”Én Boldog Vagyok.”
„Már leromboltam.”suttogta.
„Fejezd be,”csattantam fel.
Hallottam ahogy fogai össze koccannak.
„Ó.”morogtam.”Miért is nem tudsz olvasni a gondolataimban ezúttal? Annyira
nehéz,hogy némák a gondolataim!”
Szemei zaklatottan megvillantak.
„Ez újdonság. Mindig szeretted, hogy nem tudok olvasni a fejedben.”
„De nem ma.”
Rám nézett.”Miért?”
Zavartan felkönyököltem, figyelmen kívül hagyva testem fájdalmát. Tenyeremet
mellkasára fektettem. „Mivel mindez a félelmed felesleges,ha láthatnád,hogy pontosan
hogyan is érzem most magamat! Vagy 5 perccel korábban. Tökéletesen boldog voltam.
Teljesen és tökéletesen boldog. Most – nos egy kicsit megrészegülten.”
„Okkal lehetnél mérges rám.”
„Nos, az vagyok. Ez most boldogabbá tesz téged?”
Felsóhajtott.”Nem. Nem hiszem, hogy bármi is jobb kedvre tudna most deríteni.”
„Ez az.” Csattantam fel ismét .” Pontosan ezért vagyok mérges. Megölted a kellemes
élményemet, Edward.”
Összehúzta a szemét és ingatta a fejét.
Mély levegőt vettem. Sokkal több fájdalmat éreztem most, de nem volt annyira rossz.
Mintha a nap később levenné a súlyt rólam. Renée torna megszállottságakor ugyanezt
csináltam. 65 kg mindkét kézben, nem tudtam így tovább menni. Fele ennyire sem volt
nehéz.
Legyőztem ingerlékenységemet,és nyugodt hangon mondtam.
„Tudtuk,hogy így lesz. Feltételezhető volt. És most – sokkal könnyebb volt annál,mint
ahogy én gondoltam. Ez tényleg semmiség. Ujjaimmal megsimítottam karomat. Eleinte
azt hittem,nem tudva mi történhet,hogy nem tudjuk majd megtenni. Egy kis
praktikával-„
Arca olyan kétségbeesett volt, hogy inkább nem említettem a törés lehetőségét.
„Feltételezted? Elképzelted az egészet Bella? Az sem érdekelt. Hogy megsebezhetlek?
Nem gondoltad,hogy rosszabb is lehet? Nem képzelted el,hogy megtörténhet,hogy többi
nem tudsz elmenni? Nem törött el semmid, ez már győzelem?”
Hagytam, had soroljon el mindent. Aztán megvártam,míg légzése csillapodik. Mikor
tekintete nyugodt volt, válaszoltam, lassú nyugalommal.
„Nem tudtam mi történhet, -de azt sem hittem volna, hogy ennyire gyönyörű és tökéletes
lesz.”Hangom suttogásba fulladt,szemeim arcáról a kezemre vándoroltak. „Ezzel,azt
gondolom, hogy nem tudom,hogy számodra milyen volt, de számomra ilyen volt.”
A hideg ujjai államnál fogva gyengéden felemelték a fejemet.
„Az az, ami miatt aggódsz?”szűrte ki a fogai között.”Hogy én élveztem-e?”
Lesütöttem szemeimet. „Tudom,hogy nem ugyanaz, hisz nem vagy ember. Ez csak egy
példa volt, hogy egy ember számára, nos, nem hiszem, hogy az életben bármi jobb is
történhetne.”
Olyan sokáig hallgatott miután befejeztem,hogy kénytelen voltam ránézni. Szemeiben
gyengédséget láttam.
„Úgy néz ki,hogy több dologért kell elnézést kérnem.”húzta össze szemöldökét.”Soha
nem álmodtam arról, hogy mit érzek majd, ha számodra a múlt éjszaka nem…nos, ez
volt életem legjobb pillanata. De nem akarok így gondolni rá, ha te…”
Az ajkaimon halvány mosoly táncolt.”Igazán? A legjobb valaha?” kérdeztem halvány
hangon.
Arcomat kezei közé fogta, lágyan elemezve azt. „Az alkunk után beszéltem Charlislelal,
bízván abban,hogy tud majd segíteni nekem. Figyelmeztetett,hogy ez számodra nagyon
veszélyes lehet.” Egy árny suhant át az arcán. Bízott bennem, noha – nem érdemeltem ki
a bizalmat.”
Ellenkezni akartam, de két ujját az ajkaimra tette,mielőtt megszólalhattam volna.
„Tehát megkérdeztem,hogy mi történhet. Nem tudtam mi állt előttem...így
vámpírként.”félig elmosolyodott. „Charlisle azt mondta,hogy ez egy nagyon energikus
dolog, mint semmi más. Azt mondta,hogy a lelki szerelem valami olyan,amit nem tudnék
könnyen kezelni. Nálatok a hirtelen hőmérséklet változás, az erős érzelmek tudják ezt
kezelni. De azt is mondta,hogy ne aggódjak emiatt – te már megváltoztattál engem.” Ez
alkalommal még őszintébb volt mosolya.
„A bátyáimmal is beszéltem. Azt mondták, hogy nagyon kellemes élmény volt. Még a vér
is csak második helyre szorul mellette.” Egy vonalba szalad össze szemöldöke.” De
megízleltem a véredet,és soha még vér nem ízlett a tiednél jobban … Nem hiszem,hogy
ők tényleg rosszak voltak. Csak nekünk más volt. Valahogy több.”
„Sokkal több volt. Ez volt minden.”
„De ez nem változtat a tényen,hogy rossz volt. Akárhányszor megpróbáljuk,te mindig
ezt fogod érezni.”
„Mit jelentsen ez? Azt hiszed feladom? Miért?”
„Túl könnyű a bűnöm. Nem hagyhatom figyelmen kívül a következményeket, Bella.
Vagy a történeteddel megpróbálsz engem szögre akasztani, ha hibázom.”
Az állánál fogva magam felé húztam, csak néhány centire voltunk egymástól. „Hallgass
csak jól rám Edward Cullen. Nem fogok színlelni, még rád való tekintettel
sem,rendben? Nem tudtam, hogy lehet téged jobb kedvre bírni,amíg nem beszéltél
ennyi szánalmas dolgot össze. Soha életemben nem voltam ilyen boldog – az nem
boldogított volna, ha közlöd,hogy jobban szeretsz semmint meg akarnál ölni,vagy első
reggel, amikor felkeltem és te ott voltál velem várva rám… Akkor sem amikor a
hangodat hallottam a balett iskolában”-a régi fájdalmas emlék hatására egy sebzett
vámpírt láttam magam előtt, de nem álltam meg.- „vagy mikor azt mondtad, akarom, és
nekem akkor ott bevillant,hogy örökre hozzám tartozol. Ezek az én legszebb emlékeim,
de ez mindent megelőz. Csak fogadd el.”
Megérintette a redőket a két szemöldököm között. „Most boldogtalanná tettelek, ezt
nem akartam.”
„Akkor ne legyél szomorú. Ez az egyetlen hiba itt.”
Feszülten vett egy mély levegőt, majd azt mondta.”Igazad van. A múlt az a múlt,és nem
tehetek semmit, hogy változtassak rajta. Ezek után nem hagyja el hasonló mondat a
számat. Megteszem,amit tudok,hogy boldog legyél.”
Gyanúsan vizsgáltam meg arcát,és ő szélesen elmosolyodott.
„Bármi,ami boldoggá tesz?”
A gyomrom követelőzően kordult meg, ahogy ezt megkérdeztem.
„Éhes vagy,”mondta gyorsan. Szinte azonnal kiugrott az ágyból, s felhúzta
alsónadrágját. Ami emlékeztetett engem.
„Nos, valójában miért bántottad Esme párnáit?” kérdeztem felülve, még néhány pihét
kiszedve a hajamból.
Már felhúzta khaki színű nadrágját, az ajtóban állva beletúrt a hajába.
„Nem gondolkodtam, hogy akartam-e vele bármit is csinálni.”motyogta”szerencsére a
párna volt és nem te.”
lógatta fejét,majd megrázta,mintha el akarná hessegetni a sötét gondolatokat. Egy
nagyon finom mosoly jelent meg az arcán,de tudtam hogy nagy erőfeszítésébe került.
Feljebb csúsztam és megéreztem fájó pontjaimat, mire ő zihálni kezdett. Távolabb ment
mellőle, kezei ökölbe szorultak, hogy ujjai bele fehéredtek a szorításba.
„Ennyire borzalmasan nézek ki?”kérdeztem tetetett könnyedséggel a hangomban.
Próbálta titkolni feldúltságát.
A fürdőbe sétáltam,hogy szemügyre vegyem magamat.
Az ajtó mögött lévő földig érő tükörben megvizsgáltam meztelen testemet.
Azt hittem rosszabbul nézek ki. A bordáimnál volt egy sötétebb vonal, az ajkaim enyhén
duzzadt volt, de máskülönben rendben voltam. Néhol kék és lila foltokat láttam, a
legrosszabbul a kezemen és vállaimon lévő horzsolások voltak. De még ezek sem voltak
elviselhetetlenek. A bőröm égett, de általában elfelejtettem,hogy hogyan szeretem a
sérüléseimet. Ezek felületi sérülések voltak,holnapra szinte nem is fognak látszani.
A hajamra néztem,majd felsóhajtottam.
„Bella?”amint hang jött ki a számon, már mögöttem is termett.
„Sosem tudom ezeket kiszedni a hajamból!” Mutattam a fejemre, ami pont úgy nézett
ki, mintha egy csirke odafészkelt volna. Elkezdtem kiszedegetni a tollakat.
„A hajadért aggódsz? Mormogta mögülem, és jóval gyorsabban szedegette a tollakat.
„Hogy bírod ki nevetés nélkül? Nevetségesen festek.”
Nem válaszolt, és tudtam, a választ is – nem talált benne semmi vicceset.
„felesleges ezt csinálnunk”sóhajtottam egy perc múlva.”Így nem fog
kijönni,megpróbálom kimosni.”átöleltem kezeimet hideg derekán
összekulcsolva.”Szeretnél segíteni?”
„Inkább csinálok neked,valami ennivalót, „mondta és gyengéden kibontakozott az
ölelésemből, és gyorsan eltűnt.
Úgy tűnt a nászéjszakámnak vége. Gombócot éreztem a torkomban. Amikor úgy,ahogy
rendbe tettem magamat és felöltöztem egy pamut fehér ruhába, ami eltakarta lila
foltjaimat, majd mezítláb indultam megkeresni az ínycsiklandó sonkás rántotta illatát.
Edward a króm konyhában állt, amikor meghallotta gyomrom követelő
hangját,leültetett egy króm székre és egy tányérba elém csúsztatta a reggelimet. A forró
tojás megégette a torkomat,ahogy mohón ettem, de nem érdekelt. Leült velem szembe,
„Nem etetlek eleget téged.”
Nyeltem mielőtt válaszoltam neki.”álmos voltam. Pont jókor eszem. Hatásos
valakitől,aki amúgy nem eszik.”
„Kaja szolgálat,” mondta kedvenc mosolyom kíséretében.
Örültem,hogy így láttam, örültem, hogy egyre inkább régi önmaga volt.
„Honnan való a tojás?”
„Megkértem , akik a házat takarítják, hogy töltsék fel a hűtőt. Talán megkérdezhetném,
hogy mi van a tollakkal…”mondta a hajamra koncentrálva. Nem reagáltam, igyekeztem
semmi olyat nem mondani,ami felbosszanthatná. Mindent megettem, pedig legalább két
embernek való volt.
„Köszönöm,”mondtam. Áthajoltam az asztal felett, hogy megcsókoljam. Automatikusan
visszacsókolt, majd hirtelen elhúzódott.
Vicsorogtam, és a kérdés egyszerűen kicsúszott a számon.
„Ugye nem akarsz hozzám érni, amíg még itt vagyunk, igazam van?”
Hezitált,majd félig elmosolyodott,és szorosan átölelt. Ujjai lágyan simítottak végig
bőrömön, és segélykérően fektettem arcomat tenyerébe.
„Jól tudod,hogy nem erre gondoltam.”
Felsóhajtott és elhúzta a kezét.”Tudom. És igazad van.”várt egy kicsit,hogy
megnyugodjon, majd ismét beszélni kezdett.
„Nem fogok veled szeretkezni, amíg át nem alakulsz. Soha többé nem akarlak bántani.”

Farkasok gyöngye 1. fejezet

1. Fejezet

Eszeveszett sebességgel rohantam testvéreimmel az erdőben. Már két napja mentünk szinte egyfolytában. Futottunk, futottunk az életünkért. A régi falkánk vadászik ránk, mivel mi megmentettünk egy vega vámpírt tőlük. Max nagyon durva nem érdekli a társai csak az, hogy minél több falkát hódítson meg és ölje a vámpírokat. Amikor eljöttünk én lettem az alfa-nőstény, mégsem szaladgálhat négy farkas irányítás nélkül.
Még jó, hogy nem tudunk megfázni, mert nagyon hideg volt, a hó egészen a síp csontomig ért, ezért teljesen beleolvadtam a környezetbe a fehér bundámmal. A bátyáim már nem voltak ilyen szerencsések Alex-nak tiszta fekete volt a színe, Nick-nak halvány szürke míg Jason barna bundával büszkélkedett. Csak a szemünk egyezett meg, ami almás zöld volt.
Imádtam futni a legjobb dolog az életemben mindig kellemes érzésem lesz utána. Rengeteg friss természetes illat egyszerűen mámorító. Most azonban nem töltött el nyugodtsággal, mint szokott, minden fa, minden nagyobb kő mögött ellenséget láttam.
Egyszer csak valami durva édeskés szag csapta meg az orromat. Azonnal tudtam, hogy csak vámpír lehet, talán öt vagy hatan lehetnek.
-Érzitek?-morogta Alex megállva.
-Igen, de mit csináljunk?- kérdezte Jason- túl fáradtak vagyunk a harchoz.
-Hát akkor csak menjünk tovább- vetettem fel. De ekkor két női sikoly hasított bele a csöndbe.
-Segítenünk kell!- tért először magához Nick. Egymásra néztünk, s bólintottunk, csak az elszántság látszott a szemükben. Gyorsan a hang irányába siettünk. Egyre jobban éreztük a vámpír szagot és dulakodás zajára is felfigyeltünk. Mielőtt kiértünk volna a kis tisztásra megálltunk, hogy jobban megnézhessük a helyzetet. Hát vámpír küzdött egymás ellen. Kettő vegetáriánust támadta meg a többi. A szőke gyönyörű nő és a kis tündérszerű másikat teljesen körbevették a vörös szemű férfiak. A lányok már teljesen ki voltak merülve próbáltak küzdeni, de ez a harc számukra az elkerülhetetlen véget jelentette. Nem tétováztunk semmit, azonnal kirontottunk a kis rétre, s megtámadtuk a nomádokat. Még éppen időben, mert pont abban a pillanatban szedte le volna a szőke fejét az egyik vámpír. Elkaptam az egyik karját és elhajítottam, de a keze a számban maradt. Gyorsan eldobtam a csonkot, majd a lányok felé fordultam. A többiek addig lefoglalják a másikakat míg én beszélek velük. Hatalmas szemekkel meredtek rám, talán már attól féltek, hogy őket is megtámadom. Kicsit lehajtottam a fejemet és a mancsommal a földbe húzogatva próbáltam elmutogatni a tűz rakást, máshogy ugye nem lehet legyőzni őket. Értetlenül meredtek rám hiába rajzolgattam, mikor már nagyon meguntam elkezdtem mutogatni a nomádok felé hátha megértik. És csodák csodájára sikerült. Egy kösz-t motyogtak, majd elkezdtek fát hozni a máglyához. Most, hogy ez megvolt mentem én is a testvérimnek segíteni. Már ők is elég durva helyzetben voltak. Egyre több csapás záporozott rájuk mikor odaértem, de legalább nem esett bajuk. "Végre itt vagy" gondolták egyszerre, majd újult erővel vetettük magunkat a harcba. Sikerült elkapnom az egyik lábát, de belekarmolt a hátamba, sajnos nem figyeltem eléggé, mert a másik megszökött, s a lányok felé futott, akik már gyújtották is meg a tűzet. Azonnal eldobtam a hapsi egyenesen a máglya felé és rohantam a vegákhoz.
Mindig azt mondják a rossz a dolgok gyorsan megtörténnek, de ez nem így volt. Minden lelassul körülöttem. Távolról hallottam a pöttöm vámpír sikolyát, a bátyám ugrását alig láttam. Az erdőből ekkor futott ki két másik vega vámpír egy nagydarab és egy szőke sebhelyes, valószínű a férjeik. Mire ezeket felfogtam már minden a rendes tempójában haladt tovább. Jason az ugrásával ellökte a lányt, így őt zárta végzetes szorításába a nomád. Szinte egyszerre nyüszítettünk fel a fájdalomtól. Nem halhat meg gondoltam kétségbeesetten, majd a következő percben nekiugrottam a vámpír mellkasának. Az annyira meglepődött, hogy elengedte a testvéremet, de így ketten zuhantunk a tűzbe. Utolsó pillanatban nagyot löktem magamon, ezért én a másik irányba kezdtem repülni, míg a nomád pontosan a máglya közepébe esett.
A most érkezettek is beszálltak a küzdelembe, így hamar végeztünk. Sajnos Jason még mindig a földön feküdt és nyöszörgött, csak a fájdalmat éreztük felőle. "Átváltozok"mondtam a testvéreimnek gondolatban, majd rohantam is felé. "Ne a vegák bánthatnak is" próbált megállítani Alex, de már eldöntöttem. Amúgy is ők most magukkal vannak elfoglalva a rét másik felén. "Akkor ti maradjatok farkas alakban és vigyáztok" üzentem és máris éreztem azt a bizsergető érzést. Letérdeltem elé háttal a vámpíroknak mivel meztelen voltam, igaz a világosbarna hajam elég hosszú, hogy eltakarjon de azért mégis nő vagyok. Végigsimítottam az oldalán, mire még hangosabban elkezdett nyüszíteni. Teljesen eszméletlen csak a fájdalmat érzi. Meg kell parancsolnom neki, hogy változzon vissza mert így nem tudom ellátni.
-Legyél újra ember!-mondtam neki alfa hangon amit így is muszáj teljesítenie. A hangom nem remegett pedig már folytak a könnyeim. És tényleg sikerült, itt feküdt előttem csukott szemekkel és lila foltokkal. Elvesztette az eszméletét a megerőltetéstől amikor átváltozott. Valószínű egy csomó csontja eltörött és belső vérzése is van, még szerencse hogy ez ha meggyógyul nem fog látszani rajta. A hátára fordítottam, talán így jobban meg tudom nézni. Tanulta az orvosi egyetemen, de ezeket a sérüléseket nem biztos, hogy meg tudom gyógyítani. Végigtapogattam a testét és éreztem is hogy pár bordája eltörött, talán a gerince nem. A levegőt szaggatottam vette lehet hogy a tüdejével is baj van. Életben kell maradnia ismételgettem gondolatban. Valószínű a mellettem lebzselő fiuk észrevették a reménytelen arckifejezésemet és a zokogásom is feltűnhetett nekik, mert elkezdtek nyüszíteni. Pár pillanattal később pedig morogni.
-Had segítsünk.-hallottam mögülem egy férfi hangot. Hátra néztem és megláttam őket előrébb a szőkével aki szólt nekem, azt hittem elmennek de itt voltak mind a négyen, bár közelebb nem jöttek valószínű a fiuk miatt. Nem igazán tudtam mit csináljak ők vámpírok lehet, hogy megmentettük őket de mégiscsak az ellenség. Sokat vacillálnom nem szabat, mert Jason élete függhet tőlem, de..
-Fiúk engedjétek ide őket- néztem rájuk. nem használtam az alfa hangom, de csak azért mert akkor is megértik vagy ha nem majd utána használom. A vegát még mindig óvatosan odasétáltak a másik oldalra, majd letérdeltek, s szemembe néztek.
-Súlyos sérülései vannak igaz.-kérdezte együtt érzőn a pöttöm. Nem értem őket a vámpírok nem szoktak ilyen gyöngédek lenni. Ők olyan másik mint amit megszoktunk. Talán ahhoz hasonlóak mint akit megmentettünk a falkánktól. Nem igazán tudtam mit felelhetnék erre vagy egyáltalán feleljek. Végül döntöttem.
-El..-vettem újra levegőt mert megint a sírás fojtogatott, bár lehet hogy ezt az édeskés szagot elkerülhettem volna-Eltörött egy csomó bordája, belső vérzése is biztos van és a tüdeje... a tüdeje valószínű átszúródott.- kezdtem el újra sírni, mikor nyugalom szált meg és egy kicsit elkábultam. A fiuk mellettem feküdtek fejüket a mancsukra téve néztek előre. Talán nem is érzékelték semmit körülöttük. Most mihez kezdjünk nélküle, nem tudom mit tegyek. Meg kéne mentenem, de semmim sincsen nem vagyok orvos. Béna vagyok, ha egy kicsit tovább maradok az egyetemen és nem megyek haza és nem változom át talán meg tudnám menteni.
-Apánk orvos ő meg tudja gyógyítani-mondta izgatottan a szőke lány, amit nem értettem hogy nem csak én de a barátai is meglepődve néztek rá.-Mi van megmentette az életünket, nem hagyhatjuk meghalni.
Gyógyító lenne az apjuk de vámpírnak nem lehet apja akkor ember lenne azt nem hiszem, de hát.. én ezt nem értem.
-Orvos?-kérdeztem kábán.
-Igen - válaszolta a nagydarab medve- teljesen immúnis az emberi vérre és már más farkast is megmentett.
Egy vámpír aki immúnis a vérre ilyet sem hallottam még. Vajon jó ötlet-e ha velük megyünk? Odafordultam a fiukhoz csak zavaradottságot tükrözött a szemük ami nem sokat segített, de a mérhetetlen szeretet és a bizalom is ott volt. Vissza néztem a vámpírokra, akik türelmesen várták a válaszom.
-Rendben van menjünk.
-Az lenne a legjobb ha te vissza változnál addig én ölbe kapom őt és követtek bennünket a házunkhoz.-mondta a szőke férfi.
-Jó, majd ott nem kaphatnék ruhát a fiuk nem változnak vissza csak én de mégse járkálhatok meztelenül.
-Persze-mosolygott rám a tündérke-előre futok majd, s hozom is mikor már oda értek jó?
-Oké, vigyázzatok rá-kértem meg a szöszit.
-Ez csak természetes-bólintott, majd lassan felemelte nehogy fájdalmat okozzon neki. Nem igazán tudtam még mindig, mit tegyek. Mikor mindannyian álltak várakozóan rám pillantottak. Eldöntöttem hogy bízok bennük de nehéz, Jason élete a tét. Ismét jött a bizsergető meleg érzés és már fehér farkasként álltam előttük. "Biztos vagy benne Iris?"kérdezte Nick. "Nem de ez az egyetlen esélye"
-Mehetünk?-kérdezte a Jason-t cipelő vámpír. Bólintottam mire gyorsan elkezdett futni a házuk felé. Még szerencse hogy öt perc alatt míg beszélgettünk nem tudott annyi csontja összeforrni ami bajt okozhatna. Közvetlenül mellettük mentünk elővigyázatosságból, de valahogy már az elején tudtam bennük lehet bízni, csak a nevelést nehéz kiiktatni. Mindannyian csak Jason-on jártattuk az agyunkat, nem szabad meghalnia ezt hallottam mindenhonnan. Lassabban mentünk mint a vámpírok átlag sebessége örülök, hogy a szőkeség vigyáz rá. A párja már nem is volt velünk, remélem nekem ment ruháért, mert egy másodpercre sem akarom szem elől téveszteni Jason-t. Két perc múlva már meg is érkeztünk a házuknál lévő tisztásra. Megláttam a tündérkét közeledni az öltözékemmel így vissza hátráltam a bokrokba. Utánam jött és letette elém a göncöket, én gyorsan átváltoztam és belebújtam. Bugyi és melltartó is volt hozzá, de a melltartót nem vettem fel. Amúgy egy egyszerű póló és egy farmert hozott.
-Alice vagyok.-mosolygott rám.
-Iris-válaszoltam mikor kiléptünk a fák közül. A szőke megvárt minket, de mikor meglátott azonnal ment is a házba. Én meg szorosan a nyomában persze a többiekkel. A házba lépve pillantottam meg ŐT.