7. fejezet

7.fejezet
VÁRATLAN

Egy fekete sor közeledett felém a halotti ködön keresztül. Láttam a sötét rubinvörös
szemeiket vágyakozva csillogni, epekedni a gyilkolásért. Az ajkaikat felhúzták az éles,
nedves fogaikról – néhányan vicsorogni, néhányan mosolyogni.
Hallottam a gyermeket nyöszörögni mögöttem, de nem tudtam megfordulni, hogy
ránézzek. Habár kétségbeesetten biztos voltam, hogy biztonságban van, most nem
engedhettem, hogy hiba csússzon az összpontosításomba.
Egyre közelebb kísértettek, a sötét köpenyeik kissé meglibbentek, ahogy haladtak.
Láttam, ahogy a kezeiket csontszínű karmokká feszítik. Szétváltak, hogy minden
irányból körülvehessenek minket. Körbevettek minket. Mind meg fogunk halni.
És aztán, mint egy fényrobbanás, a teljes látvány más lett. Eddig semmi nem változott –
a Volturi még mindig büszkén lépkedett felénk; higgadtan, hogy megöljenek. Ami
valóban megváltozott az, hogy én hogyan láttam a képet. Hirtelen, éheztem rá. Azt
akartam, hogy támadjanak. A pánik vérszomjjá változott, ahogy előrehajoltam egy
mosollyal az arcomon, és egy morgás szakadt fel a csupasz fogaim között.
Felriadtam, kijózanodva az álomból.
A szoba sötét volt. Majdnem gőzölgően forró. A veríték összecsomózta a hajam a
halántékomnál és lecsurgott a torkomra.
Megtapogattam a meleg lepedőt és üresen találtam.
„Edward?”
Aztán az ujjaim beleütköztek valami simába és laposba és merevbe. Egy darab papír
volt, kettéhajtva. Magammal vittem az üzenetet és keresztül mentem a szobán, hogy
felkapcsoljam a villanyt.
Az üzenet Mrs. Cullen-nek volt címezve.
Remélem, nem ébredsz fel és veszed észre a távollétem, de ha mégis, nemsokára
visszajövök. Csak a szárazföldre mentem vadászni. Menj vissza aludni és itt leszek, mire
újra felébredsz. Szeretlek.
Sóhajtottam. Most már két hete voltunk itt, így számítanom kellett volna rá, hogy
hamarosan elmegy, de nem gondoltam az időre. Úgy tűnt, mintha itt az időn kívül
léteztünk volna, csak egy tökéletes helyzetben sodródtunk.
Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Teljesen ébernek éreztem magam, habár az
óra szerint az öltöző asztalnál alig múlt egy. Tudtam, hogy soha nem lennék képes
aludni, amilyen feldúlt és ragadós voltam. Nem beszélve arról, hogy ha leoltanám a
villanyt és becsuknám a szemem biztos, hogy azokat a portyázó fekete alakokat látnám.
Felkeltem és céltalanul kószáltam a sötét házban, felkapcsolva a lámpákat. Olyan
nagynak és üresnek tűnt Edward nélkül. Másnak.
Végül a konyhába kötöttem kis, és elhatároztam, hogy talán csak valami vidító ételre
van szükségem.
Kotorásztam a hűtőben, amíg megtaláltam egy sült csirke minden hozzávalóját. A csirke
pattogása és sistergése a serpenyőben jó volt, otthoni hang; kicsit kevésbé voltam ideges,
amíg elnyomta a csendet.
Olyan jó illata volt, hogy a serpenyőből kezdtem enni, közben megégettem a nyelvem. Az
ötödik vagy a hatodik harapásra azt hittem, elég hideg, hogy megkóstoljam. A rágásom
lelassult. Valami baj volt az ízével? Megnéztem a húst, és teljesen fehér volt, de azon
tűnődtem, hogy teljesen átsült-e. Kísérletképpen haraptam még egyet; kétszer
megrágtam. Uhh – határozottan rossz. Felugrottam és a mosogatóba köptem. Hirtelen, a
csirke és olajszag undorító lett. Megfogtam az egész tányért és a szemetesbe öntöttem,
aztán kinyitottam az ablakot, hogy elűzzem az illatát. A kinti hűvös szél javított a
dolgon. Jó érzés volt a bőrömnek.
Váratlanul kimerült lettem, de nem akartam visszamenni a forró szobába. Így hát
kinyitottam az ablakot a TV szobába és lefeküdtem alá a kanapéra. Bekapcsoltam
ugyan azt a filmet, amit valamelyik nap néztünk és gyorsan elaludtam nagyszerű
bevezető zenéjére.
Amikor ismét kinyitottam a szemem, a nap félúton volt az ég felé, de nem a fény
ébresztett fel. Hűvös karok vettek körül, magához húzva. Ugyanakkor egy hirtelen
fájdalom összerántotta a gyomrom, majdnem olyan volt, mint miután gyomorszájon
vernek.
„Sajnálom,” mormolta Edward, miközben végigsimította fagyos kezével a nyirkos
homlokomat. „Ennyit az alaposságról. Nem gondoltam rá, mennyire meleged lesz, ha
elmegyek. Hagyok egy ventilátort, mielőtt újra elmegyek.” Nem tudtam figyelni a
szavaira.
„Bocsáss meg” lihegtem, és igyekeztem kiszabadítani magam a karjaiból.
Automatikusan elengedett. „Bella?”
Kiszáguldottam a fürdőszobába, egyik kezemet a számra szorítva. Olyan rosszul voltam,
hogy nem is foglalkoztam vele – először – hogy végig velem volt, miközben a wc felé
hajoltam és nagyon beteg voltam.
„Bella? Mi a baj?”
Még nem tudtam válaszolni. Aggódva tartott, összefogta a hajamat az arcomból várva,
hogy újra lélegezni tudjak.
„Fene egye meg a romlott csirkét.” nyöszörögtem.
„Jól vagy?”a hangja feszült volt.
„Jól,” lihegtem. „Csak ételmérgezés. Ezt nem kell látnod. Menj el.”
„Nem valószínű, Bella.”
„Menj el.” nyögtem ismét, próbáltam felállni, hogy kiöblítsem a szám. Gyengéden
felsegített, figyelmen kívül hagyva a gyengéd lökést, amit neki céloztam. Miután a szám
tiszta volt, az ágyba cipelt és óvatosan leültetett, a karjaival támasztva.
„Ételmérgezés?”
„Igen,” nyögtem. „Csináltam egy kis csirkét múlt éjjel. Rossz íze volt, így kidobtam. De
előtte ettem pár harapást.”
A hűvös kezét a homlokomra tette. Jó érzés volt. „Most hogy érzed magad?”
Gondolkodtam egy percig. A hányinger olyan gyorsan múlt el, ahogy jött, és úgy
éreztem magam, mint bármelyik másik reggelen. „Egész jól. Tulajdonképpen, egy kicsit
éhes vagyok.” Azt mondta várjak egy óráig és igyak meg egy nagy pohár vizet, mielőtt
süt nekem pár tojást. Teljesen normálisnak éreztem magam, csak egy kicsit fáradtan,
mivel ébren voltam az éjszaka közepén. Bekapcsolta a CNN – annyira el voltunk zárva,
hogy kitörhetett volna a harmadik világháború, és nem is tudtunk volna róla – és
álmosan keresztül kószáltam a csatornákon.
Untattak a hírek, és kicsavarodtam, hogy megcsókoljam. Mint reggel, egy éles fájdalom
nyílalt a gyomromba, mikor megmozdultam. Eltántorodtam tőle, és a szám elé kaptam a
kezem. Tudtam, hogy ez alkalommal nem jutok el a fürdőszobáig, így kiszaladtam a
konyhai kagylóhoz.
Ismét tartotta a hajam.
„Talán vissza kéne mennünk Rioba, hogy megnézzen egy orvos,” ajánlotta aggódva,
mikor kimostam a szám utána.
Megráztam a fejem úton az előszoba felé. Az orvos tűket jelentett. „Azonnal jól leszek,
miután megmostam a fogam.”
Amikor jobb íze lett a számnak, keresztül kutattam a táskám egy elsősegély dobozért,
amit Alice csomagolt, tele emberi dolgokkal, mint kötszerek és fájdalom csillapító és – a
kutatásom tárgya – Pepto-Bismolt. Talán lenyugtatja a gyomrom és Edwardot is
megnyugtatja.
De mielőtt megtaláltam a Pepto, keresztülfutottam valamin, amit még Alice bepakolt
nekem. Felemeltem a kis kék dobozt, és egy hosszú pillanatig rábámultam, elfelejtve
minden mást.
Aztán elkezdtem magamban számolni. Egyszer. Kétszer. Újra.
Aztán leesett; a kis doboz pedig visszaesett a táskámba.
„Jól vagy?” kérdezte Edward az ajtón keresztül. „Megint rosszul lettél?”
„Igen és nem,” mondtam, de a hangom fojtottnak hangzott.
„Bella? Bejöhetek?” most már nyugtalan volt.
„O…ké?”
Bejött és felmérte a helyzetem, keresztbe tett lábbal ültem a földön a bőröndömnél,
bamba és üres tekintettel. Leült mellém, és először a kezét a homlokomra tette.
„Mi a baj?”
„Hány nap telt el az esküvő óta?” suttogtam.
„Tizenhét,” válaszolta automatikusan. „Bella, mi az?”
Ismét számoltam. Feltartottam az ujjam jelezve, hogy várjon, és magamban tátogtam a
számokat. Tévedtem a napokkal kapcsolatban azelőtt. Régebb óta voltunk itt, mint
hittem. Újrakezdtem.
„Bella!” suttogta sürgetően.”Mindjárt megőrülök.”
Megpróbáltam nyelni. Nem ment. Így hát visszanyúltam a bőröndömbe és esetlenül
kotorásztam, amíg meg nem találtam kis kék doboz tampont újra. Csendesen
feltartottam. Zavarodottan bámult rám. „Mi? Megpróbálod ezt a betegséget PMS-nek
betudni? (premenstruációs szindróma)
„Nem.” sikerült kinyögnöm. „Nem, Edward. Azt próbálom elmondani, hogy a ciklusom
öt napot késik.”
Az arckifejezése nem változott. Mintha nem mondtam volna semmit.
„Nem hiszem, hogy ételmérgezésem van.” tettem hozzá.
Nem reagált. Szoborrá meredt.
„Az álmok,” mormoltam magamnak lapos hangon. „Túl sokat alszom. A sírás. Mindaz
az étel. Oh. Ó. Óóó”
Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a
kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a
kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen
hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy
tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak
nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az
alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi de érezhető
dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el
a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy
milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy
terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna
megmozdulni. Akkor is kellett lennie valamiféle magyarázatnak. Valami baj van velem.
Egy különös Dél-Amerikai betegség a terhesség tüneteivel, csak felgyorsítva…
És aztán eszembe jutott valami – egy reggeli internetezés, ami mintha egy élettel ezelőtt
lett volna. Az öreg asztalomnál ültem Charlie házában, a szürke fény tompán sütött
keresztül az ablakon, bámultam az öreg, kattogó számítógépemet, mohón olvasva egy
„Vámpírok A-tól Z-ig” nevű oldalt. Kevesebb, mint huszonnégy órával azután, hogy
Jacob Black megpróbált szórakoztatni az régi Quileute legendákkal, amikben akkor
még nem hitt, és elmondta, hogy Edward egy vámpír.
Türelmetlenül végigfutottam a bevezetőket az oldalon, amit a világ vámpír mítoszainak
szenteltek. A Fülöp Danag, a Héber Estrie, a Román Varacolaci, az Olasz Stregoni
Benefici ( a történtet tulajdonképpen az új apósom korábbi hőstetteiről szólt a
Volturival, nem mintha bármit is tudtam volna arról az időről…)Egyre kevésbé és
kevésbé figyeltem, ahogy a történetek egyre valószínűtlenebbé váltak. Csak homályosan
emlékeztem a későbbiek részleteire. Leginkább úgy tűntek, mint kitalált mentségek,
amikkel a gyermekek halálozási arányát magyarázták – és a hűtlenséget. Nem édesem,
nincs viszonyom! Az a dögös nő, akit láttál kisettenkedni a házból egy gonosz parazita
volt! Szerencse, hogy megúsztam élve! (Persze, miután tudtam Tanya-ról és a nővéreiről,
az volt a gyanúm, hogy néhány mentség igaz volt.) De volt egy a hölgyeknek is. Hogy
vádolhatsz azzal, hogy csallak – csak mert hazajöttél a két éves hajóutazásról és én meg
terhes vagyok? A parazita volt. Elbűvölt a titokzatos vámpír erejével…
Ez a rész lehetett a magyarázat – a képesség, hogy a szerencsétlen áldozatai
gyermekének az apja legyen.
Kábultan megráztam a fejem. De…
Esmére és főleg Rosalie-ra gondoltam. A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha
lehetséges lenn, Rosalie mostanra már megtalálta volna a módját. Az incubus mítosz
csak mese volt.
Kivéve, hogy…nos volt különbség. Persze Rosalie nem eshetett teherbe, mert abban az
állapotában ragadt, amilyen az emberből- nem emberbe változásakor volt. Teljes
változatlanság. Az embernők testének változnia kell, hogy gyereket szülhessenek. Az
állandó változás, a havi ciklus csak egy dolog, aztán nagyobb változások kellenek egy
növekedő gyerek befogadására. Rosalie teste nem tudna változni.
De az enyém tudna. Az enyém változott. Megérintettem a domborulatot a hasamnál, ami
tegnap még nem volt ott.
Egy ember – nos, hát leginkább olyanok maradnak a halálban is, mint amilyenek
serdülőkorban. Találomra eszembe jutott pár jelentéktelen dolog, amik a ki mit tud-ba
voltak: Charie Chaplin a hetvenes éveiben járt, mikor a legfiatalabb gyermeke született.
A férfiaknál nem játszik olyan szerepet a gyerekszülés éve és a termékenység ciklusok.
Természetesen, honnan tudhatná bárki, hogy egy vámpír férfi lehet egy gyermek apja,
amikor a szüleik nem voltak erre képesek? Van vámpír a világon, akinek van annyi
önuralma, hogy tesztelje ezt az elméletet egy emberi nővel? Vagy kedve?
Csak egyetlen egyre tudtam gondolni.
Az elmém egyik része rendszerezte a tényeket, az emlékeket és az elméleteket, mialatt a
másik fele - az a rész, ami azért felelt, hogy még a legkisebb izmokat is képes legyek
mozgatni – megbénult, képtelen volt normális alkalmazásokra. Nem tudtam mozgatni az
ajkaim, hogy beszéljek, habár meg akartam kérni Edwardot, hogy magyarázza el, mégis
mi történik. Vissza kellett volna mennem oda, ahol ült, hogy megérintsem, de a testem
nem követte a parancsaimat. Csak bámultam a döbbent szemeimet a tükörben, az
ujjaim finoman a dudorra nyomtam a hasamon.
Aztán, mint az élénk rémálmomban múlt éjjel, a kép hirtelen átalakult.
Minden, amit a tükörben láttam teljesen másképp nézett ki, habár valójában semmi
nem változott.
Csupán annyi változás történt, hogy egy gyengéd lökést éreztem belülről a kezemen a
hasamnál.
Ugyanabban a pillanatban Edward telefonja csörögni kezdett, fülsértően és
követelőzően. Egyikünk sem mozdult. Újra és újra csörgött. Megpróbáltam
ráhangolódni, miközben az ujjaimat a hasamra nyomtam, vártam. A tükörben az
arckifejezésem többé nem volt meglepett – most már tűnődő volt. Alig vettem észre,
hogy szokatlan, csendes könnyek folynak végig az arcomon.
A telefon még mindig csörgött. Azt kívántam, bár Edward felvenné – épp különös
pillanatom volt. Talán életem legnagyobbja.
Ring! Ring! Ring!
Végül a bosszúság keresztültört mindenen. Térdre ereszkedtem Edward mellett –
észrevettem, hogy nagyon óvatosan mozgok, ezerszer jobban tudatában voltam a
mozdulataimnak- és megpaskoltam a zsebeit, amíg rá nem találtam a telefonjára. Félig
arra számítottam, hogy végül felolvad és ő maga veszi fel, de tökéletesen mozdulatlan
volt.
Felismertem a számot, és könnyen rájöttem ki is hív.
„Szia, Alice.” mondtam. A hangom nem volt sokkal jobb, mint előtte. Megköszörültem a
torkom.
„Bella? Bella, jól vagy?”
„Igen. Öhm. Ott van Carlisle?”
„Igen. Mi a baj?”
„Nem vagyok…száz százalékig…biztos…”
„Edward jól van?”kérdezte óvatosan. Carlisle nevét kiabálta a telefonon kívül, aztán
kérdezősködött, „Miért nem ő vette fel a telefont?”mielőtt válaszolhattam volna, az
előző kérdésére.
„Nem vagyok biztos.”
„Bella, mi folyik itt? Épp most láttam –„
„Mit láttál?”
Csend volt. „Itt van Carlisle,” mondta végül
Úgy éreztem, mint ha jeges vizet fecskendeztek volna az ereimbe. Ha Alice látott volna
egy angyalarcú, zöld szemű gyerekkel a karjaimban, elmondta volna, nem igaz?
Amíg vártam - habár Carlislenak egy másodperc töredékébe telt, hogy beszéljen – a
látomás lebegett a szemeim előtt, amit Alicenak képzeletem. Az apró, gyönyörű kis baba,
még gyönyörűbb, mint a fiú az álmaimban – egy apró Edward a karjaim között.
Melegség futott végig az ereimen, elüldözve a jegességet.
„Bella, itt Carlisle. Mi folyik ott?”
„Én –„ nem voltam benne biztos, hogy mit mondjak. Nevetne a következtetéseimen,
elmondaná, hogy őrült vagyok? Megint csak egy színes álmom volt? „Egy kicsit
aggódom Edward miatt…sokkot kaphat egy vámpír?”
„Baj érte?” Carlisle hangja hirtelen sürgető lett.
„Nem, nem” biztosítottam. „Csak…meglepődött.”
„Nem értem Bella.”
„Azt hiszem….hát, azt hiszem….talán…elképzelhető, hogy…”vettem egy nagy levegőt.
„terhes vagyok.”
Mintha támogatni akarna, egy újabb bökést éreztem a hasamon. A kezemet a hasamra
csúsztattam.
Egy hosszú szünet után, Carlisle orvosi gyakorlata bekattant.
„Mikor volt az utolsó menstruációd első napja?”
„Tizenhat nappal az esküvő előtt.”
Épp ezelőtt csináltam pár elég alapos matematikai fejszámolást, hogy képes legyek
azonnal válaszolni rá.
„Hogy érzed magad?”
„Furcsán.” mondtam, és a hangom megtört. Ismét végigfutott pár könnycsepp az
arcomon. „Ez őrülten fog hangzani – nézd, tudom, hogy túl korai még bármit is
mondani. Talán megőrültem. De bizarr álmaim vannak, folyamatosan eszek és sírok és
hányok …és…megesküszöm, hogy valami épp most is mozog bennem.”
Edward felkapta a fejét.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Edward kinyújtotta a kezét a telefonért, az arca fehér volt és kemény.
„Öhm, azt hiszem Edward beszélni akar veled.”
„Add át,” mondta Carlisle feszült hangon.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Edward tudna beszélni, de átadtam a telefont a
kinyújtott kezébe.
A füléhez tartotta. „Ez lehetséges?”suttogta.
Sokáig hallgatott, kifejezéstelenül bámulva a semmibe.
„És Bella?”kérdezte. A karját körém fonta, miközben beszélt, szorosan maga mellé
húzva.
Sokáig hallgatott aztán megszólalt. „Igen. Igen ezt fogom tenni.”
Elvette a telefont a fülétől és megnyomta a „hívás vége” gombot. Azonnal beütött egy új
számot.
„Mit mondott Carlisle?”kérdeztem türelmetlenül.
Edward élettelen hangon válaszolt. „Azt hiszi, terhes vagy.”
A szavaktól meleg borzongás futott végig a gerincemen. A kisbabám mozgott bennem.
„Kit hívsz?”kérdeztem, ahogy visszatette a telefont a füléhez.
„A repteret. Hazamegyünk.”
Edward több, mint egy óráig megszakítás nélkül lógott a telefonon. Úgy sejtettem
elrendezte a haza repülésünket, de nem voltam benne biztos, mert nem angolul beszélt.
Úgy hangzott, mintha vitatkozna, sokat beszélt a fogain keresztül.
Amíg vitatkozott, bepakolt. Keresztülforgott a szobán, mint egy dühös tornádó, inkább
rendet, mint pusztítást hagyott hátra a léptei nyomán. A ruháimat az ágyra dobta
anélkül, hogy rájuk nézett volna, szóval úgy sejtettem itt az ideje, hogy felöltözzek.
Folytatta a vitatkozásait, amíg átöltöztem, hirtelen és nyugtalan kézmozdulatokkal
megtoldva.
Amikor már nem bírtam tovább elviselni a erőszakos energiát, ami belőle áradt,
kimentem a szobából. A mániákus koncentrálásától felfordult a gyomrom – nem úgy,
mint a reggeli rosszulléteknél, csak nyugtalanítóan. Valahol máshol kellett volna
megvárnom, amíg elmúlik a hangulata. Nem tudtam a jeges, összpontosító Edwarddal
beszélni, aki egy kicsit megrémített.
Végül ismét a konyhában kötöttem ki. Egy csomó perec volt a szekrényben. Elkezdtem
rágcsálni őket, kibámulva az ablakon a homokra, a sziklákra, a fákra és az óceánra,
mindenre ami tündökölt a napfényben.
Valaki gyengéden megbökött.
„Tudom,” mondtam „Én sem akarok menni.”
Kibámultam az ablakon egy percig, de a baba nem felelt.
„Nem értem,” suttogtam „Mi a baj?”
Meglepő, teljesen. Bámulatos, még inkább. De rossz?
Nem.
Akkor miért ilyen dühös Edward? Ő volt, aki annyira akarta az esküvőt.
Megpróbáltam átgondolni.
Talán az nem volt annyira megtévesztő, hogy Edward azt akarta, hogy azonnal menjünk
haza. Azt akarta, hogy Carlisle megvizsgáljon, megbizonyosodjon róla, hogy a
feltevésem helyes volt – habár ezzel kapcsolatban semmi kétségem nem volt. Talán rá
akartak jönni, hogy miért vagyok már ennyire terhes, dudorral és rugdosással és
minden ilyesmivel. Ez nem normális.
Amint erre gondoltam, biztos voltam benne. Biztos nagy aggódhat a baba miatt.
Még nem értem el a kiborulásig. Az én agyam lassabban dolgozott, mint az övé – az
enyém még mindig megragadt annál a képnél, amit az előbb elővarázsoltam: az apró
gyermek, Edward szemeivel – zöldek, mint az övéi voltak, amíg ember volt – nyugodtan
és gyönyörűen fekszik a karjaimban. Remélem, pontosan olyan arca lesz mint
Edwardnak, semmi hasonlósággal az enyémre.
Vicces volt, hogy milyen hirtelen és mennyire elengedhetetlen lett, hogy ez a látomás
valóra váljon. Attól az első apró érintéstől kezdődően az egész világ megváltozott.
Azelőtt csak egy dolog volt, ami nélkül nem tudtam élni, most már kettő. Nem volt
osztozkodás –a szeretetemet nem osztottam ketté közöttük, más volt. Inkább olyan volt,
mintha a szívem megnőtt volna, kétszeresére dagadt volna abban a percben. Minden
extra helyet kitöltött. A növekedés majdnem szédítő volt.
Azelőtt soha nem értettem meg igazán Rosalie fájdalmát és neheztelését. Soha nem
képzeltem el magam anyaként, soha nem is akartam. Gyerekjáték volt megígérni
Edwardnak, hogy nem érdekel, hogy feladom a gyermek lehetőségét érte, mert tényleg
nem érdekelt. Gyerekek, olyan elvont, sohasem tetszett. Hangos teremtményeknek
tűntek, folyton valamilyen ragacstól csöpögnek. Soha nem tudtam mit kezdeni velük.
Amikor arról álmodoztam, hogy Renee majd megajándékoz egy testvérrel, mindig egy
bátyót képzeltem el. Valakit, aki vigyáz rám inkább, minthogy fordítva. Ez a gyermek,
Edward gyermeke egy teljesen más történet.
Annyira akartam, mint a levegőt, hogy lélegezhessek. Nem választás volt, ha nem
elkerülhetetlen. Talán tényleg rossz elképzeléseim voltak. Talány ezért volt, hogy
képtelen voltam elképzelni milyen házasnak lenni, csak miután az lettem – képtelen
voltam észrevenni, hogy akarnék babát, miután az házasság már megtörtént…
Ahogy a kezemet a hasamra raktam, várva a következő rúgást, ismét könnyek
csordultak le az arcomról.
„Bella?”
Megfordultam, óvatossá tett a hangja. Túl hideg volt, túl óvatos. Az arca passzolt a
hangjához, üres volt és kemény.
És aztán meglátta, hogy sírok.
„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette.
„Fáj valamid?”
„Nem, nem –„
A mellkasára húzott. „Ne fél. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni.
Carlisle kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod
esne tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”
„Ezt az izét?”ziháltam.
Határozottan elnézett felőlem, a bejárati ajtó felé. „A francba! Elfelejtettem, hogy
Gustavo ma jön. Megszabadulok tőle, és azonnal visszajövök.” kiszökkent a szobából.
Megmarkoltam a pultot, hogy megtámaszkodjam. A térdeim remegtek.
Edward épp az imént izének hívta a kisbabám. Azt mondta, Carlisle kiszedi.
„Ne,” suttogtam.
Tévedtem az előbb. Egyáltalán nem foglalkozott a babával. Bántani akarta őt. A
gyönyörű kép a fejemben teljesen átváltozott, átfordult valami sötétbe. A drága
kisbabám sír, a gyenge karjaim nem elég erősek, hogy megvédjék…
Mit tehetnék? Képes lennék szembeszállni velük? Mi van ha nem? Ez megmagyarázza
Alice különös hallgatását a telefonba? Mit látott? Edward és Carlisle megölik azt a
sápadt, tökéletes gyermeket mielőtt élhetne?
„Nem,” suttogtam újra, erősebb hangon. Nem történhet meg. Nem engedhetem.
Hallottam, hogy Edward megint portugálul beszél. Ismét vitatkozott. A hangja közelebb
volt és hallottam, hogy bosszankodva morgott. Aztán egy másik hangot hallottam,
halkabbat és félénkebbet. Egy nő hangját.
Bejött a nő előtt a konyhába, egyenesen hozzám. Feltörölte a könnyeket az arcomról és a
fülembe suttogott a szája vékony és szigorú vonalán keresztül.
„Ragaszkodik, hogy itt hagyja az ételt, amit hozott – ebédet készített nekünk.” Ha
kevésbé ingerült és dühös lett volna, akkor tudtam, hogy forgatná a szemeit. „Ez egy
mentség – meg akart győződni róla, hogy még nem öltelek meg.” A hangja jéghideggé
vált a végén.
Kaure idegesen besomfordált egy lefedett edénnyel a kezeiben. Azt kívántam, bárcsak
beszélhetnék portugálul vagy, hogy kevésbé alapszintű lenne a spanyolom, így meg
tudnám köszönni ennek a nőnek, aki elég merész volt, hogy felbosszantson egy vámpírt,
csak hogy ellenőrizhessen.
A szemei kettőnk között villogtak. Láttam, hogy méregeti az arcom színét és a
nedvességet a szememben. Motyogott valamit, amint nem értettem, és a pultra tette az
edényt.
Edward odabökött neki valamit, soha nem hallottam még ilyen udvariatlannak.
Megfordult, hogy távozzon, és amint meglengett a hosszú szoknyája, felkavarta az étel
illatát. Erős volt – hagyma és hal. Befogtam a szám és a mosogató felé hajoltam. Éreztem
Edward kezét a homlokomon és hallottam a nyugtató mormolását a viharos szemein
keresztül. A keze eltűnt egy pillanatra, és hallottam a hűtőajtó becsapódását.
Szerencsére a szag eltűnt a hanggal, és Edward kezei ismét a nyirkos arcomat hűtötték.
Gyorsan vége lett.
Kiöblítettem a számat, amíg az arcomat cirógatta.
Egy apró, bizonytalan rúgást éreztem a méhemben.
Rendben. Rendben vagyunk, a méhemre gondoltam.
Edward megfordított, és a karjaiba húzott. A fejemet a vállán pihentettem. A
kezeimmel, ösztönösen a hasamat öleltem.
Hallottam egy kis zihálás és felnéztem.
A nő még mindig ott volt, az ajtóban tétovázott, a kezeit félig kinyújtotta, mintha valami
segítséget keresne. A szemét sokkosan tágra nyitva a kezeimre függesztette. A szája
kinyílt. Aztán Edward is zihált, aztán hirtelen szembefordult a nővel, engem pedig kissé
maga mögé húzott. A karjai betakarták a felsőtestem, mintha vissza akarna tartani.
Hirtelen, Kaure rákiabált – hangos, dühös és érthetetlen szavak késként repültek
keresztül a szobán. A levegőbe emelte és Edward felé rázta apró öklét és kettőt előre
lépett. A vadsága ellenére, könnyű volt észrevenni a rémületet a szemében.
Edward is felé lépett és én megmarkoltam a karját, féltettem a nőt. De amikor
megszakította a szóáradatot, a hangja meglepett, figyelembe véve, hogy milyen
szigorúan beszélt a nővel, amíg az nem kiabált rá. Olyan halk volt most és védekező.
Nem csak ezért, de olyan más volt, inkább torokhang, ritmus nélkül. Nem hiszem, hogy
portugálul beszélt. Egy pillanatig a nő tűnődve nézett rá, aztán a szemei összeszűkültek,
ahogy egy feltett egy hosszú kérdést ugyanazon az ismeretlen nyelven.
Láttam, ahogy az arca szomorúvá és komollyá válik, és egyszer bólint. A nő gyorsan
hátralépett és keresztülfogta saját magát.
Kinyúlt felé, felém mutatott aztán az arcomra tette a kezét. A nő ismét dühösen
válaszolt, dühösen integetve a kezével Edward felé, és aztán rámutogatott. Amikor
befejezte, Edward ismét védekezett ugyanazon a halk, és sürgős hangon.
A nő arckifejezése megváltozott – rábámult, nyilvánvaló kétséggel az arcán, miközben
beszélt; a szemét ismét az összezavarodott arcomra villantotta. Elhallgatott, és úgy tűnt
fontolgat valamit. Ismét oda-vissza nézett köztünk, és azt úgy tűnt öntudatlanul
előrelépett.
A kezeivel mutogatta, mintha egy léggömb türemkedne ki a hasából. Megriadtam – a
ragadozó vérszívókról szóló legendáik tartalmazták ezt? Lehetséges, hogy tudhatott
valamit arról, ami a bennem növekedett?
Ezúttal néhány óvatos lépést tett előre aztán kérdezett néhány tömör kérdést, amire
Edward mereven válaszolt. Aztán ő kérdezett – egy gyors kérdést. Tétovázott, aztán
lassan megrázta a fejét. Amikor Edward újra megszólalt, a hangja annyira kétségbeesett
volt, hogy megrémülve néztem rá. Az arcát elöntötte a fájdalom.
Válaszképpen lassan felém sétált, amíg elég közel nem került, hogy az apró kezét a
hasamon pihenő kezemre tegye. Csak egy szót mondott portugálul.
„Morte” (halál) csendesen sóhajtott. Aztán megfordult, a vállait lehajtotta, mintha ez a
beszélgetés megöregítette volna, és elhagyta a szobát.
Eleget tudtam spanyolul, hogy tudjam mit jelent.
Edward ismét megfagyott, a nő után bámult a kínzott arckifejezéssel az arcán. Néhány
perccel később hallottam, ahogy egy csónak motorja beindul és eltávolodik.
Edward nem mozdult, amíg el nem indultam a fürdőszobába. Aztán elkapta a vállam.
„Hová mész?”a suttogása tele volt fájdalommal.
„Hogy megint fogat mossak.”
„Ne aggódj amiatt, amit mondott. Ez semmi, csak legenda, régi hazugságok a
szórakoztatás kedvéért.”
„Semmit nem értettem,” mondtam neki, habár ez nem volt teljesen igaz. Mintha
figyelmen kívül hagynék bármit is, csak mert legenda. Az életemet minden irányból
legendák vették körül. Mind igaz volt.
„Bepakoltam a fogkeféd. Idehozom.”
Besétált előttem a fürdőszobába.
„Hamarosan elmegyünk?”kiabáltam utána.
„Amint kész vagy.”
Megvárta, hogy újra bepakolhassa a fogkefém, csendesen járkálva a fürdőszobába. A
kezébe adtam, ahogy végeztem.
„Kiviszem a csomagokat a csónakba.”
„Edward –„
Visszafordult. „Igen?”
Haboztam, próbáltam valami módot találni rá, hogy néhány percig egyedül
maradhassak. „Megtennéd, hogy…pakolsz egy kis ennivalót? Tudod, arra az esetre ha
megéheznék újra.”
„Természetesen,” mondta, a szemei hirtelen gyengédek lettek. „Ne aggódj semmi miatt.
Néhány óra múlva Carlisle-nál leszünk, tényleg. Hamarosan vége.”
Bólintottam, nem bíztam a hangomban.
Megfordult és kiment a szobából, egy nagy bőrönddel a kezében.
Felpattantam és elmartam a telefont, amit a pulton hagyott. Nem volt jellemző rá, hogy
elfelejtette – hogy elfelejtette, hogy Gustavo jönni fog, hogy itt hagyja a telefonját.
Annyira feszült volt, hogy alig volt önmaga.
Kinyitottam és végiggörgettem az elmentett számokat. Örültem, hogy levette róla a
hangot, különben rajtakapott volna. Már a csónakban van? Vagy már visszaért?
Hallana, ha a konyhából suttognék?
Megtaláltam a számot, amit kerestem, amit ezelőtt még soha életemben nem hívtam.
Benyomtam a hívás gombot és keresztbe tettem az ujjaimat.
„Halló?”válaszolt egy hang, akár az arany szélben szálló harangszó.
„Rosalie?”suttogtam. „Itt Bella. Kérlek. Segítened kell.”




Legalább egy KOMIT, hogy tudjam érdemes folytatni :( légyszi :(