3.fejezet

3.fejezet

A nagy nap

Kinyitottam a szemeimet. Néhány percen keresztül, csak ziháltam és forgolódtam, nehéz
volt kitörnöm az álmomból. Az ég az ablakomból szürke volt és akkor sápadtból újra
kezdtem rózsaszín lenni, vártam, hogy szívem lelassuljon. Amikor már teljesen biztos
voltam benne, hogy felébredtem, láttam ismerős, rendetlen szobámat, egy kicsit bosszús
voltam magamra. Miért nem tudok az esküvőmről álmodni! Ez a megszállottságom egy
zavaros történetet hozott az éjszakámba. Buzgón próbáltam lerázni a rémálmomat,
felvettem a ruhámat és leszaladtam a konyhába, jóval azelőtt, hogy kellett volna. Először
rendbe raktam a lakást, és amikor Charlie felébredt palacsintát sütöttem. Túlságosan
ideges voltam, hogy reggelizni tudjak – életvidáman ücsörögtem, ameddig Charlie evett.
„Fel kell venned Mr. Weber-t háromkor” – emlékeztettem.
„Ma nincs más csak az, hogy elhozzam Mr. Webert, Bella. Nem valószínű, hogy el fogom
felejteni a dolgomat.”
Charlie az egész napot kivette szabadságnak az esküvőmre, és nagyon nyugodt volt.
Hébe-hóba a szeme a beépített szekrényen lebegett titokban a lépcső alatt, ahol a
horgászfelszerelést tartotta.
„Ez nem csak a munkád. Neked is illő ruhában kell lenned, szalonképesen.”
Haragos tekintetet vetett a tálban lévő gabonapehelyre, és motyogta a szavakat „majom
öltöny” a lélegzete alatt. Valaki lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón.
„Gondolom neked ez szörnyű,” – mondtam és fintorogtam. „Alice egész nap rajtam fog
dolgozni.”
Charlie elgondolkozva bólintott, beleegyezett egy kisebb megpróbáltatásba.
Megcsókoltam a feje búbját, amíg elmentem mellette – elpirult – és akkor tovább
mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem legjobb barátnőm és leendő nővérem. Alice rövid
fekete haja a szokásos módon állt – sima volt és lesimult gyönyörű arcára, amelyen egy különös kifejezést véltem felfedezni. Kivonszolt engem a házból alig egy „Helló,
Charlie” felkiáltással a válla fölött. Alice végignézett rajtam, amíg beszálltam a
Porscheba.
„Oh, a pokolba, nézd a szemed!” – mondta szemrehányóan. „Mit csináltál? Fent voltál
egész éjszaka?”
„Majdnem.”
Haragos tekintetet lövellt rám. „Tudod, hogy mennyi időbe fog telni, amíg
rendbe hozlak, Bella – az én nyersanyagom vagy, rendbe kell hozzalak.”
„Nem ez nem hiszem, hogy neked gond. Nagyobb probléma ha álomba zuhanok az
ünnepség alatt anélkül, hogy ki tudnám mondani, hogy „Akarom”, és akkor Edward el
fog menekülni.”
Nevetett. „Hozzád vágom a csokrom, ha bezárod a szemed.”
„Köszi.”
„Egyébként bőven lesz időd aludni holnap a repülőgépen.”
Felemeltem a szemöldököm. Holnap, elmélkedtem. Ha mi megyünk ma éjszaka a
fogadás után, és mi még holnap is repülőgépen leszünk…nos, mi nem Boise, vagy
Idahoba megyünk. Edward nem adott nekem semmilyen célzást. Nem igazán izgultam a
rejtély miatt, de különös volt, hogy nem tudtam hol fogok aludni holnap éjszaka, vagy
remélhetőleg hol nem alszom…
Alice rájött, hogy ő most elárult valamit és rosszallotta a dolgot.
„Már készen van az összes csomagod.” – mondta, hogy kizökkentsen.
„Alice, kérlek enged meg, hogy a saját dolgaimat csomagoljam be.”
„Sok mindent becsomagoltam, ami a tiéd.”
„és te visszautasítottál egy vásárlást.”
„Kevesebb, mint 10 óra múlva hivatalosan is a nővérem leszel…ez idő alatt nem kell új
ruhanemű.”
Haragosan bámultam ki a szélvédőn, amíg már majdnem a házhoz értünk.
„Még nem jöttek vissza?” – kérdeztem.
„Ne aggódj, itt lesz mielőtt a zene elindul. De te nem láthatod őt, mindegy, hogy mikor ér
vissza. Mi ezt hagyományos módon fogjuk csinálni.”
Prüszköltem „Hagyomány!”
„Okay, a menyasszonyon és vőlegényen kívül!”
„Tudod, hogy már kukucskált.”
„Oh ne – én vagyok az egyetlen, aki látott téged a ruhádban. Nagyon vigyáztam, hogy
mire gondolok, amikor a közelben volt.”
„Szóval” – mondtam, amikor mi befordultunk. „Látom a díszítést nem apróztad el.”
Három mérfölddel az érkezésünk előtt már láttam a lámpák pislogását. Ezúttal fehér
szatén selyem borította a lámpákat.
„Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést,
amíg nem jön el az idő.” – megrángatott az üres garázs felé a ház közepén, Emett nagy
terepjárója mellett haladtunk el.
„Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést?” – tiltakoztam.
„Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn.”
Eltakarta a szemem, amikor beértünk a konyhába. Az illat áthatolt rajtam.
„Mi az?” – csodálkoztam, amíg bevezetett a házba.
„Túl sok?” – Alice hangja hirtelen aggódó volt. „Te vagy itt az első ember, remélem jól
csináltam.”
„Csodálatos illat van.” – biztosítottam – majdnem megrészegít, de egyáltalán nem
émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes.
„Narancsvirág….orgona.. és még valami – igaz?”
„Nagyon jó Bella. Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el.”
Nem engedte el a szemem, amíg el nem értük a fürdőszobáját. Néztem a hosszú pultot,
amin az összes holmi az én szépségemet hivatott szolgálni, és kezdtem érezni, hogy
milyen álmatlan volt az éjszakám.
„Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek.”
Lelökött engem az alacsony rózsaszín székbe. „Nem, nem fogsz akárhogy kinézni,
amikor én is itt vagyok.”
„Ők nem félnek, hogy kiszívod a vérük” – motyogtam. Visszahuppantam a székbe és
becsuktam a szemem, egy kicsit szundikáltam. Ellazultam és amíg ő a szépítésemmel
volt elfoglalva pihentem. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét kifényezte.
Ebédidő után Rosalie besiklott a fürdőszoba ajtón, egy pislákoló ezüst köntösben, arany
haja egy puha korongba volt fogva a feje tetején. Gyönyörű volt, sírásra késztetett. Mit
vehetnék fel, ha Rosalie is a közelben van?
„Visszajöttek” – mondta Rosalie, és rögtön egy gyerekes kétségbeesés lett rajtam úrrá.
Edward itthon van.
„Tartsd őt kinn!”
„Nem fog idejönni” – nyugtatta meg Rosalie. „Igen sok teendője van. Esme befejezteti
velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? Tudom a haját.”
Leesett az állam. A fejem zavaros volt, nem emlékeztem, hogyan kell becsuknom a
számat. Nekem soha nem lesz Rosalie a kedvencem a földön. A dolgok mindig is
feszültek voltak közöttünk, személyes sértés, hogy most ő akar segíteni nekem. Noha
neki volt lehetetlen szépsége, szerető családja, és Emmett a lelki társa, mindemellett nem
volt ember és ezért neheztelt. És itt voltam én, mindenem megvolt, amit ő az életben
szeretett volna. Nem pontosan úgy, de akkor is.
„Persze” – mondta Alice könnyen. „Te elkezdheted fonni a haját. Egy komoly frizurát
akarok. A fátyol itt megy majd alatta.” – kezeivel elkezdte fésülni a hajam, részletesen
próbálta ábrázolni, hogy mire gondol. Amikor elfáradt Rosalie kicserélte a kezeit az
övéivel, és formálta a hajam gyengéd érintéssel. Alice visszajött az arcomhoz. Egyszer
Rosalie elkészült a hajammal, és Alice elküldte, hogy hozza el a ruhámat, és szóljon
Jaspernek, hogy hozza el anyut és Philt a szállodából. Lenn, ezerszer hallottam az ajtót
nyitódni és csukódni és majdnem elájultam. A hangok kezdtek felszivárogni. Alice
elkészült velem annyira, hogy…fel tudjam venni a ruhámat a hajam és a sminkem
ellenére. A térdem remegett, amíg begombolta a gyöngy gombokat, a szaténselyem
reszketett ahogy a földre hullott.
„Mély lélegzet, Bella” – mondta Alice. „próbáld meg lenyugtatni a szívedet. Le fogod
izzadni a sminked!”
Egy gúnyos kifejezést lövelltem felé. „Rendben leszek.”
„Fel kell öltöznöd. Tudod tartani magad két percig?”
„Um…talán?”
„Alice nekem kell.”
„Már itt az idő?” – mondta Renee, a hangja legalább olyan ideges, mintha én lennék.
„Minden olyan gyorsan történik. Szédülök.”
Mindketten így éreztünk.
„Ölelj meg mielőtt lemegyek.” – ragaszkodott hozzá Renee. „Légy óvatos, nehogy elsírd
magad.”
Anyám gyengéden megölelt a derekamnál, akkor elindult az ajtóhoz, csak az arcát
fordította újra felém.
„Oh, te jó ég, majdnem elfelejtettem! Charlie, hol a doboz?”
Papa átkutatta a zsebeit és akkor egy kicsi fehér dobozt tett Renee kezébe. Renee
kinyitotta a dobozt és odatartotta nekem.
„Valami kék”- mondta.
„Valami régi, nagyon is. Swan nagymamáé voltak” – tette hozzá Charlie. „Mi egy
ékszerésszel kicseréltettük a köveket zafírra.”
A dobozban két nehéz ezüst hajtű volt. Sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában
a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. „Anya, apa…nem kellett volna.”
„Alice semmi mást nem engedett nekünk!” – mondta Renee. „minden, amit
megpróbáltunk már készen volt.”
Egy hisztérikus vihogás szakadt ki a torkomból. Alice gyorsan belecsúsztatta a fésűket a
hajamba. „ez valami régi és valami kék”, elmélkedik Alice, visszalépett néhány lépést,
hogy megcsodáljon. „És a ruhád új…így itt –„
Tartott valamit a kezében. Önműködően kinyújtottam a kezemet, és a csipkés fehér
harisnyatartó a kezemben landolt.
„Ez az enyém és vissza akarom kapni” – mondta Alice.
Elpirultam.
„Így” – mondta Alice elégedetten. „Egy kis szín – csak ennyi kellett. Teljesen tökéletes
vagy.” – egy kis elégedett félmosollyal az racán, a szüleim felé fordított. „Renee rád lent
van szükség.”
„Igen, már megyek.” – Renee lehelt egy csókot felém és kiment az ajtón.
„Charlie, behoznád a csokrokat kérlek?”
Mialatt Charlie nem volt a szobában, Alice a harisnyatartót kivette a kezemből és a
szoknyám alatt kezdett manőverezni. Ziháltam és megtántorogtam, amikor a hideg keze
a bokámhoz ért., a harisnyatartót a helyére igazgatta. Felállt mielőtt még Charlie
visszaért volna a habos fehér csokrokkal. Az illata a rózsának, a fréziának és a
narancsvirágnak mintha ködbe burkolt volna.
Rosalie – a legjobb zenész a családban Edward mellett – elkezdett játszani a zongorán.
Hiperventillálni kezdtem.
„Gyerünk Bella!” – mondta Charlie. Alicehez fordult idegesen. „Kicsit rosszul néz ki.
Gondolod, hogy rendben van?” – hangja messzinek tűnt. Nem éreztem a lábaimat.
„Jól van.”
Alice állt szemben velem, lábujjhegyre állt és bámult rám, megfogta a csuklóm erős
kezeivel.
„Koncentrálj Bella! Edward lent vár rád.”
Vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatérjek a valóságba. A zene lassan átváltott egy új
dalba. Charlie megbökte az oldalam. „Bells, itt az idő.”
„Bella?” – kérdezte Alice, még mindig engem nézve.
„Igen” – nyögtem. „Edward. Jól vagyok” – hagytam, hogy kihúzzon a fürdőszobából, és
Charliehoz tolt a könyökömnél fogva. A zene hangosabb volt a teremben. A lépcsőn
felúszott az illata egy millió virágnak. Én arra koncentráltam, hogy Edward ott vár rám,
mialatt nehézkesen elindultam. A zene ismerős volt, Wagner.
„Én jövök” – mondta Alice. „Számolj ötig és kövess engem.” – lassan, kecsesen elkezdett
letáncolni a lépcsőn. Nem is gondoltam bele, hogy Alice miért nem a legtökéletesebb
nyoszolyólány. Úgy nézek ki mögötte, mintha csak tántorognék. Egy hirtelen trilla
szárnyalt át a zenén. Felismertem, hogy itt kell indulnom.
„Ne hagyd, hogy elessek Papa,” – suttogtam. Charlie megrángatta a kezem a karjára és
szorosan megfogott.
Egy lépés, egy szünet, mondtam magamnak, amint kezdett menni a lassú ütem a
zenében. Nem emeltem fel a szemem, amíg nem voltam biztos benn, hogy stabilan állok
a lábamon, habár én hallottam a halk morajokat és susogásokat. A vér elárasztotta az
arcom, persze számolhattak vele, hogy a menyasszony elpirul. Amikor a lábfejeim
elhagyták az utolsó lépcsőt, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra, csodáltam a
gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, a hosszú
fehér szalagokat. Aztán a tekintetem levettem a mennyezetről és kerestem a szatén
szövet székeken keresztül – elpirultam attól, hogy mindenki engem néz – végre
megláttam őt, egy boltív lőtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem
észre, hogy Carlisle áll mellette, és Angela apja van mögöttük. Nem láttam anyámat,
pedig az első sorban ült, vagy új családomat, vagy akármelyik vendégeket – ők még
várhatnak. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró
arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam
őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Hirtelen, csak annyit éreztem,
hogy Charlie hozzáért az arcomhoz, csak ez tartott vissza, hogy ne rohanjak át a
folyosón hozzá. A zene túlságosan lassú, küzdöttem a lépéseim ritmusával. Szerencsére,
a folyosó nagyon rövid. És akkor, végre, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a
kezét. Charlie megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward
kezébe. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam. Az esküink egyszerűek voltak,
hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a
divatból. Mr. Weber csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el
nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Abban a
pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, búcsút mondtam a régi életemnek, ami
most ért el a rendeltetési helyére. Ostobának éreztem magam, amiért így féltem.
Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert
semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem
mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a
szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és
boldogan csengett.
„Akarom” – mondta.
Mr. Weber férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra
tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból.
Próbáltam megérteni, keresztül a könnyeim árján, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a
különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha ő is
könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre
álltam, a karjaimat - csokrostól és mindenestől – a nyaka köré fontam. Gyengéden,
imádni valóan csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről, a
jelenről…csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt. Ő kezdte a
csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam, mellőztem a kuncogást és a
torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is
visszahúzódott – túl hamar – úgy éreztem. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már
vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm
visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és
családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Anyám
karjai voltak az elsők, amik megtaláltak, akkor láttam az arcát először, amikor
vonakodva levettem tekintetemet Edwardról. És akkor éreztem a elindultam a
tömegben, áthaladtam rajtuk, minden ölelésen, csak bizonytalanul tájékozódtam róla,
hogy ki karjában voltam, figyelmem középpontjában Edward volt. Felismertem a
különbséget a puha, meleg ölelését az emberi barátaimnak, és a szelíd, hűvös ölelését új
családomnak.
Egy perzselő ölelés viszont más volt, mint az összes többi – Seth Claerwater bátran állt
be a tömegbe a vámpírok közé, egy vérfarkas barát.