Hajnalhasadás 2.fejezet

2.fejezet

A hosszú éjszaka

„ Már most hiányzol”
„ Nem muszáj mennem. Maradhatok”
„Hmm”
Egy hosszú, csendes pillanat volt, csak a szívem kalapált, szabálytalan légzésünk
ritmusa, ajkaink suttogásának megindító összhangja.
Néha annyira könnyű volt elfelejteni, hogy egy vámpírt csókoltam meg. Mert ő
átlagosnak vagy emberinek látszott. Soha egy másodpercre sem tudtam elfelejteni, hogy
akit a karjaimban ölelek inkább angyal, mint ember – de mivel elérte hogy semmi ne
tűnjön fel abból hogy az ajkai nem tudnak ellen állni az ajkaimnak, az arcomnak, a
torkomnak. Állítása szerint túl kísértetiesen vágyakozott a véremre, de az ötletet
elvetette, mert én kitudtam gyógyítani bármilyen ez iránti vágyából. De tudtam, hogy a
vérem szaga által okozott fájdalom még mindig égette a torkát, mintha lángokat
lélegzett volna be.
Kinyitottam a szemeim az övéi is kinyíltak, keresgélve nézve az arcomat. Semmi értelme
nem volt mikor így nézett rám. Kedvelte, hogy én a díj voltam inkább, mint a
felháborítóan szerencsés nyertes.
A tekinteteink egy pillanatra egybeforrtak, arany szemei annyira mélyek voltak, mint a
képzeletemben egészen a lelkéig láttam a szemein keresztül. Ostobának tűnt az a tény,
hogy nem létezik a lelke – ez kérdés sem lehetett, még akkor is ha ő vámpír volt. Neki
volt a leggyönyörűbb lelke, gyönyörűbb a ragyogó elméjénél vagy az
összehasonlíthatatlan arcánál vagy a ragyogó testénél.
Viszonozta a pillantást, mintha ő is látná a lelkemet és mintha szeretné amit lát.
Nem tudott olvasni a gondolataimban, bár ezt rajtam kívül mindenki máséban megtudta
tenni. Ki tudja hogy miért – valami működési hiba volt az agyamban, ami immúnissá
tett minden olyan rendkívüli és ijesztő dolgokhoz, amit néhány halhatatlan tudott. ( Csak
az elmém volt immúnis, a testem még mindig a vámpíroknak volt alávetve, olyan
képességekkel, amik működtek, Edward kivétel volt. ) De én komolyan hálás voltam
ennek a meghibásodásnak, ez volt az ami titokban tartotta a gondolataimat. Így is kínos
volt gondolkodni a lehetőségeimen.
Vonzottam az arcát, hogy ismét az enyém legyen.
„ Határozott maradás” mormolta egy pillanattal később.
„ Nem, nem. Ez a legény búcsúztatód. Menned kell.”
Mondtam a szavakat, de a jobb kezem ujjai a bronz hajába zárultak. Bal kezemmel
pedig szorosabban öleltem a hátát. Hűvös kezei simogatták az arcomat.
„ Legénybúcsúztatót azoknak tartanak, akik, hogy látják a múlást és övék ez az egyetlen
nap. Én pedig nem is lehetnék lelkesebb hogy az enyém leszel. Ez nem is volt kérdés
soha.
„Igaz” Leheltem elkábulva a hideg nyakától. Ez bájos volt, közel a boldogságomhoz.
Charlie
tudatlanul aludt a szobájában, ami majdnem ugyanolyan jó volt, mint egyedül lenni.
Összekuporodtunk a pici ágyamon, összehúzódtunk amennyire csak lehetséges volt,
mint az afgán emberek arcán lévő kötés úgy vette körül testemet a teste. Utáltam, hogy
használnom kellet a takarót, de az eléggé tönkretette a romantikát, mikor elkezdett
vacogni a fogam. Charlie észre fogja venni, ha én fázom a meleg augusztusban.
Legalább engem bugyolálni kellett, Edward inge a padlón volt, soha nem döbbentem
meg ennyire attól, hogy a teste milyen tökéletes volt – fehér, hűvös és márványként
fénylő. A kezemmel játszadoztam kőmellkasán, követtem a lapos, sima mellkasának
vonalát, ami bámulatos volt. Egy könnyed borzongás futott keresztül rajta és az ajkai
ismét az enyémeket keresték. Óvatosan megengedtem, hogy tükörsima ajkait nyelvem
hegyével simíthassam végig, ismét sóhajtott. Édes lehelete – hideg és finom volt -
hullámként ért az arcomhoz.
Elhúzódott – az az automatikus válasz erre, hogy túl messzire mentek a dolgok, az
azonnali reakciói, amikor már akaratosan folytatni akarta.
„Várj!” Mondtam miközben a vállait fogva közelebb húztam magamhoz, az egyik
lábammal lerúgtam a dereka körül lévő takarót. „ A gyakorlat teszi a mestert”
Kuncogott. „Nos akkor nekünk határozottan közel kellene lennünk a tökéleshez, nem
így van? Aludtál egyáltalán az elmúlt hónapban?”
„De ez a főpróba” Emlékeztettem, „És különben is csak gyakoroltunk néhány bizonyos
jelenetet. Most nincs itt az ideje annak, hogy biztosra menjünk”
Azt gondoltam, hogy nevetni fog, de nem válaszolt a teste mozdulatlan volt, hirtelen
feszült. A szeme folyós aranyszíne, megkeményedett. Átgondoltam a szavaimat, és
rájöttem, hogy valójában ő mit hallott bennük.
„ Bella…”
„ Ne indítsd el ezt megint” mondtam „ A megállapodás egy megállapodás”
„Túl nehéz összpontosítani, amíg velem vagy. Én – én nem tudok tisztán gondolkodni
ilyenkor, és képtelen leszek kontrollálni magamat. Meg fogsz sebesülni.”
„Én jól leszek”
„Bella”
„Shhh”Nyomtam az ajkaimat az övéhez és ezzel sikerült leállítanom kétségbeesett
támadását. Az előtt hallottam ezt, hogy ő nem jutott ki ebből az alkuból. Nem én
ragaszkodtam ahhoz, hogy először hozzámenjek. Megcsókolt aztán egy pillanatra
meghátrált, de meg tudtam mondani hogy nem az volt már mint azelőtt. Aggasztó,
mindig aggasztó. Hogy ez mennyivel másabb volna ha nem lenne szükséges miattam
aggódnia. Mit csinálna szabadidejében? Kapnia kell egy új hobbit.
„Hogy vannak a lábaid?” kérdezte.
Miközben tudtam, hogy nem szó szerint érti, válaszoltam „Pirítós melegen”
„ Valóban? Semmi második gondolat? Még nincs túl késő megváltoztatni a
gondolataid.”
„Próbálsz megszabadulni tőlem?”
Kuncogott. „ Csak biztosra megyek. Nem akarom azt, hogy bármit is tegyél addig, amíg
nem vagy biztos magadban.”
„Biztos vagyok benned. A többit meg át tudom élni.”
Habozott, azon töprengtem, hogy nehogy megint ostobán szóljam el magam.
„Tudod?”
„Nem gondoltam meg magam az esküvővel kapcsolatban – pozitívan állok ahhoz is,
hogy a lelkiismeret furdalásod ellenére életben fogok maradni – de később mi lesz Renéevel?
Mi lesz Charlie-val?”
Sóhajtottam. „Hiányozni fognak.” Rosszabb lesz, hogy én is hiányozni fogok nekik, de
én nem akarom hogy fellobbanjanak az érzelmi.
„Angela és Ben és Jessica és Mike”
„ A barátaim is hiányozni fognak” Mosolyogtam a sötétben. „ Különösen Mike. Oh
Mike! Hogyan folytassam?”
Most már morgott. Nevettem, de mégis komoly voltam.
„Edward, mi túl voltunk ezen és túl is leszünk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez az
amit akarok. Akarlak és akarlak téged örökkön örökké. Egy élet nem elég nekem
belőled.”
„Örökre tizennyolc évesnek maradni” Suttogta.
„Minden nő egy valóra vált álom” Kötekedett.
„Soha nem változni…soha nem mozgatni a csatárt”
„ Ez mit jelent?”
Lassan válaszolt. „Emlékszel, amikor elmondtuk Charlie-nak hogy összeházasodunk?
És ő terhesnek gondolt téged?”
„És arra gondolt, hogy lelő téged?” Nevetve találgattam. „ Bevallom másodjára,
őszintén fontolóra vette”
Nem válaszolt. „Mi, Edward?”
„Én csak igazság szerint…nos én csak úgy gondolom, hogy igaza lett volna”
„Ah” Ziháltam.
„ Annyira tudott valamit, ami miatt igaza tudott lenni. Nekünk is lett volna több
lehetőségünk. Utálom, hogy el kell vennem tőled ezt a lehetőséget.”
Vártam egy percet. „Tudom, hogy mit teszek.”
„Hogyan tudhatnád Bella? Nézz anyámra és a nővéremre. Ez nem is olyan könnyű
áldozat, mint amennyire hinnéd.”
„Esme és Rosalie éppen, hogy csak boldogul. Ha ez később probléma lenne, tudjuk,
hogy mit kell tennünk Esme örökbe fogad.”
Sóhajtott, majd hangja vaddá változott. Ez így nem igazság! Nem akarok belőled
áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked és dolgokat akarok elvenni tőled. De
a jövődet nem akarom ellopni. Ha voltam emberi – Az ajkai fölé emeltem kezeim. „ Te a
jövőm vagy.”
„Sajnálom. Szomorúnak hangzott, ugye? Kell lennie egy kis lelki erőnek.”
„ A lábaid hidegek?”
„Nem abban az értelemben. Száz évet vártam önre, Miss Swan. – Az esküvői szertartás
az egy olyan dolog -’’ Szünetet tartott, majd folytatta –„Oh a szerelem az egy szent
dolog.”
„Mi a baj?” Csikorgatta fogait. „Nem kell hívnod a testvéreimet. Látszólag Emmett és
Jasper ma nem engedik hogy ma itt maradjak” Közelebb húztam magamhoz még egy
másodpercre majd elengedtem. Nem kérhettem, hogy nyerjen Emettel szemben. „Jó
szórakozást”
Nyikorgás hallatszott az ablak felől – valaki acélkörmeivel szándékosan megkarcolta az
üveget, szörnyű volt, a hang átjárta a fülemet, még a gerincem is beleremegett.
„ Ha nem küldöd ki Edwardot” sziszegte Emmett fenyegetően - még mindig
láthatatlanul az éjszakában – „Utána bejövünk”
„ Megy már” nevettem. „ Mielőtt be nem törnek a házba” –vetettem oda neki. Edward a
szemeit forgatta, de egy könnyebb mozdulattal lehajolt a lábaihoz az ingért. Lehajolt
majd megcsókolta a homlokom.
„Aludnod kell. Holnap lesz a nagy nap.”
„Köszi! Ez biztos segít lenyugodnom.”
„Találkozunk az oltárnál”
„Fehérben leszek” Mosolyogtam, hogy ez milyen tökéletesen hangzott.
Nevetve mondta „Nagyon meggyőző” Azután hirtelen guggolásba hajolt – az izmai úgy
tekeregtek, mint egy rugó. Eltűnt – nekiereszkedve az ablakomnak, gyorsan még a
szemembe pillantott. Kintről egy elnémított puffanást és Emett szitkozódását
hallottam.
„Neked nem kellene megszidnod őt a késéséért.” Mormoltam magamban, miközben
tudtam, hogy hallanak. Jasper arca töprengve nézett az ablakom fele a méz színű
hajának ezüstje a felhőkön keresztül áthatoló gyenge holdfény hatására is erősen
ragyogott.
„Ne aggódj Bella. Időben haza fogjuk vinni” Hirtelen nyugodtság áramlott szét a
testemben, és lelkifurdalásom is jelentéktelennek tűnt. Jasper volt, a saját útját járta
mint az ugyanolyan tehetséges Alice is rejtélyesen pontos jóslataival. Jasper adottsága
meglehetősen hangulatosabb volt a jövőnél és lehetetlen volt ellenállni annak, hogy ne
azt érezzem, amit ő akart.
Ügyetlenül felültem, még mindig össze voltam kuszálódva a takaróm alatt. „Jasper? A
vámpírok hogyan tartják a legénybúcsút? Nem viszed el egy sztriptíz bárba, ugye?
„Ne mondj el neki semmit” Morogta Emmett lentről. Volt egy másik puffanás is és
hallottam, hogy Edward halkan kuncog.
„Nyugi!” Felelte Jasper – és én megnyugodtam. „Nekünk Culleneknek meg van a saját
verziónk. Mindössze néhány puma, és grizzly medve. Sokkal több, mint egy átlagos este
lenne.”
Azon töprengtem, hogy képes leszek-e valaha fesztelenül kimondani „vegetáriánus”
vámpír diéta.
„Köszi, Jasper” Kacsintott egyet, majd leengedte magát testvérei után.
Teljes csönd uralkodott kint. Charlie alig hallható horkolása keresztül búgott a falakon.
Ledőltem a párnám, álmos voltam. Bámultam a holdfényben a kicsi szobám falait és a
fehérített cölöpöket a nehéz fedelek alól.
Az utolsó éjszakám ebben a szobában. Az utolsó éjjelem Isabella Swan-ként. Holnap este
már Bella Cullen leszek. Bár ez az egész házassági megpróbáltatás tüske volt az
oldalamban, azért mégis el kellett ismernem hogy kedvelem a hangzását.
Megengedtem a gondolataimnak, hogy egy pillanatra tétlenül vándoroljanak, abban
reménykedve, hogy közben elnyom az álom. Pár percig riasztónak találtam magamat,
aggodalom, mely visszacsúszik a gyomromba, hogy kényelmetlenül érezzem magam.
Jasper távol volt és a kényelmes és békés érzések, mind eltűntek vele együtt.
Holnapi nap, nagyon hosszúnak ígérkezett. Rájöttem, hogy félelmeim többsége hülyeség
volt – és nekem éppen saját magamon kellet túljutnom. A figyelem az élet egyik
elkerülhetetlen része volt. Még mindig nem illettem bele a díszletbe. Mindazonáltal volt
néhány eléggé különleges aggodalmam, amik teljes mértékben érvényesek voltak. Először
is ott volt az esküvői ruha sorozat. Alice világosan tudatomra adta művészi tehetségét és
hogy le kell győznöm a gyakorlatiasságokat. Cullenék lépcsője mellett állva egy
lehetetlennek tűnő ruha sorozattal.
Aztán ott volt a vendéglista.
Tanya családja, a denali klán a ceremónia előtt fog megérkezni.
Kényes lenne, hogy Tanya családja ugyanabban a teremben legyen mint a Quileute
rezervátumból meghívott vendégek, Jacob apja és Clearwater-ék. A Denali klán nem
volt valami rajongója a vérfarkasoknak. Valójában Tanya nővére, Irina nem tért
magához az esküvő hallatán. Még mindig forralta a bosszúját a vérfarkasokkal szemben
akik megölték a barátját Laurentet(Hisz csak engem akart megölni). Ennek a
neheztelésnek köszönhetően, mikor Edward ennél a családnál dolgozott, mikor a
szükség órája szólította. Ez azokkal a Quileute farkasokkal való valószínűtlen
egyezmény volt, amik egész életükben spóroltak, mikor az újszülött vámpírok hordája
támadott.
Edward megígérte, hogy nem lesznek veszélyesek a Quileute indiánok. Tanya és az egész
családja – azonkívül Irina – szörnyen bűnösnek érezte magát ezért az átállásért. Egy
kicsiny fegyverszünet kevés ár volt az adósságukhoz képest, de ez olyan ár volt, ami
teljesen elő volt készítve, hogy fizessenek.
Volt egy nagy problémám és egy kisebb is: A törékeny önbecsülésem.
Azelőtt soha nem láttam Tanya-t, de biztos voltam benne, hogy találkozni vele nem lesz
az egómnak kedvező tapasztalat. Egyszer mielőtt még valószínűleg megszülettem volna,
bepróbálkozott Edwardnál – nem haragudtam és senkit nem is okoltam amiatt, hogy
akarta őt. Ő még mindig szép és nagyon gyönyörű. Bár, Edward világosan – és
elképzelhetetlenül – jobban szeret engem, akkor sem tudnám megállni, hogy
összehasonlításokat végezzek. Morogtam egy keveset, míg Edward, aki tudta a
gyengémet elérte, hogy bűntudatot is érezzek.
„Mi állunk a legközelebb hozzájuk, ezt ne felejtsd el, Bella. Még ennyi idő elteltével is
árvának érzik magukat.”
Beleegyeztem, miközben egy grimaszt rejtettem el előle. Tanyaéknak nagy családjuk
van, majdnem olyan nagy, mint a Culleneké. Volt közülük öt; Tanya, Kate és Irina,
Carmen és Eleazar, akik később csatlakoztak, úgy mint például hozzánk Alice és Jasper,
mindannyiukban megvolt az a vágy, hogy együtt érzőbben éljenek, mint a normális
vámpírok.
A teljes klánért, bár Tanya és nővérei ugyanazon az úton voltak, nyugodtak voltak
egyedül. Gyászban is voltak. Még nagyon hosszú idővel ezelőtt, nekik szintén volt egy
anyjuk. Eltudtam képzelni azt a lyukat, ami a családban keletkezett. Elképzeltem,
ahogy a Cullen családnak ezer év után elhagyná a teremtője a családot. Nem látnám azt
ami most lenne.
Carlisle elmagyarázta Tanyaék történetét a néhány náluk töltött éjszaka alatt az
egyikén. Tanya anyjának a története a 29 figyelmeztető mese közül az egyik volt,
amelyik illusztrálja a szabályokat, melyekre nekem is szükségem volna, ha csatlakozom
a halhatatlan világban élni. Csak egy szabály van érvényben lényegében, ami már
ezerszer meghiúsult: Tartsd a titkot
Tartani a titkot feltűnően nagy dolog volt – a megélhetést jelentette a Cullenek számára,
mielőtt az emberek gyanítani nem kezdték, hogy nem öregednek. Vagy a figyelmes és
kíváncsi emberek – étkezési időnél – az úti nomádok, mint ahogy James és Victoria éltek.
Az ahol Jasper barátai éltek Peter és Charlotte még átélte. Ez azt jelentette, hogy tartani
kellet mindennek az irányítását, mint az olyan újszülött vámpírok, akiket létrehoztak,
mint Jasper, amikor Maria-val élt. Victoria azon ötlete, hogy újszülött vámpírokat
alkosson megbukott.
És ez azt jelentette, hogy nem kellet létre hozni néhány dolgot az első helyben, mert
néhány teremtés irányíthatatlanná vált.
„Nem tudom Tanya édesanyjának a nevét”-ismerte be Carlisle az aranyszemei
megegyeztek szőke hajának színével. Szomorúan emlékezett vissza Tanya fájdalmára.
Soha nem beszélnek róla, ha el tudják kerülni azt, készségesen soha nem tudnak rá
gondolni.
A nő aki létrehozta Tanya-t, Irinát és Kate-et – aki szerette őket, azt hiszem – sok évvel
korábban élt amikor én születtem, a halhatatlan gyerekek pestisének korában. Az, amit
gondoltak azzal soha nem fogok tudni egyetérteni. Ők gyermekekből hoztak létre
vámpírokat. Nyelnem kellett, hogy visszatartsam a gombócot a torkomban, mikor
elképzeltem amit mondott.
„Gyönyörűek voltak” Magyarázott gyorsabban, miközben a reakcióimat figyelte,
Carlisle.
„ Olyan megnyerőek, és elbűvölőek, el sem képzelheted mennyire. Nem tudtál a
közelükben lenni, anélkül, hogy ne szeresd őket.”
„Mindazonáltal őket nem tudták tanítani. Fagyottak voltak a fejlesztés
bármilyen szintjéhez, amiket addig megvalósítottak mielőtt megharapták őket. Imádni
való kétévesek olyan kis gödröcskékkel és selypítésekkel, amik egy fél falut tudtak
megsemmisíteni dührohamaik alkalmával. Ha éheztek, ettek és a figyelmeztető szavak
nem tántorították el őket. Az emberek nem tudták megfékezni őket, rém történetek
keringtek és a félelem tűzként terjedt tovább az emberek között.
„Tanya anyja is hozott létre ilyen gyereket, de az okát még a mái napig nem tudtam
meg, hogy miért.” Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. „A Volturi is belekeveredett
természetesen.”
Én meg mindig meghátráltam, mint ahogy mindig is teszem ennél a szónál, de persze az
olasz vámpírok légiója – a saját feltevéseik alapján – ez volt a központja ennek a
történetnek. Nem létezne törvény, ha nem lenne büntetés, és nem létezne büntetés, ha
senki nem hajtaná be. Az idősek Aro, Caius és Marco uralták a 30 Volturi erőt. Én csak
egyszer találkoztam velük, de abban a pillanatban úgy látszott, hogy Aro azzal a elmeolvasás-
ajándékával – egy érintés és tudta mindent gondolatát az elmének, amit valaha
is gondolt. – ő volt az igazi vezető.
„A Volturi tanítani kezdte a halhatatlan gyerekeket Volterrában lévő otthonuknál és
mindenfele a világon. Caius eldöntötte, hogy a fiatalok képtelenek megőrizni a titkot és
így meg kellett semmisíteni a vámpírgyermekeket.”
„Azt mondtam neked, hogy ezek a gyerekek szeretni valóak voltak, volt néhány
boszorkánytanya – teljesen megtizedelve – akik megakarták védeni őket. A mészárlás
nem volt olyan elterjedt, mint a déli háború, de a maga útjában pusztítóbb volt, mint
bármi más. A hosszú ideje fennálló boszorkány tanyák, az öreg hagyományok, és barátok,
egyszerre csak mind eltűntek. A halhatatlan gyerekeket még említeni sem szabadott,
tabuvá váltak. „
„Amikor még a Volturiban élten, találkoztam két halhatatlan gyerekkel, tehát így első ízből tudtam meg vonzerejüket. Aro még sok éven keresztül próbálta tanítani a kicsiket
a katasztrófa után, amit ők végeztek. Tudod a kíváncsiskodó természet, ő reményteli
volt azzal szemben hogy ezek a teremtmények megszelídíthetők. De végül a döntés
egyhangú volt, a halhatatlan gyerekek nem létezhetnek.”
„Ez minden. De a Denali nővérek anyjával kapcsolatban” folytatta az anyjukkal „Az
nem teljesen világos ami vele történt” mondta Carlisle. „Tanya, Kate és Irina már
teljesen elfelejtették a Volturit mikor az eljött értük egy nap. Az anyjukért és
törvénytelen teremtésükért. A tudatlanság volt, ami megmentette Tanyat, és nővérei
életét. Aro megérintette őket és látta teljes ártatlanságukat, így őket nem büntették meg
az anyjuk bűne miatt.”
„Azelőtt soha egyikük sem látta a fiút, és nem is álmodtak a létezéséről sem, amíg az
egyik nap észre nem vették hogy megharapta az anyjuk karját. Csak az lehetett hogy az
anyjuk titokban tartotta, hogy védelmezze a lányait. De vajon miért hozta őt létre
elsőként? Ki volt ő, és mit gondolt miért tették ezt vele? Tanya és a többiek soha nem
kapták meg erre a kérdések egyikére sem a választ. De nem kételkedtek abban hogy az
anyjuk bűnős volt-e és soha nem gondolták, hogy nem bocsájtanak meg neki.
„Mikor Aro támogatta Tanyat, Irinát és Kate-et, Caius még mindig azt akarta, hogy a
lányok égjenek. Társbűnösség miatt. Szerencsések voltak, Aro irgalmas volt velük.
Tanya és a nővérei szívből bocsánatot kértek, majd a törvény általi egészséges
tisztelettel hagyták el a Volturi köreit. „
Én nem vagyok biztos, hogy hol de úgy vettem észre, hogy az emlékek egy része beszéd
közben álommá váltak. Az egyik pillanatban annak tűnt, miközben hallgattam Carlisle
visszaemlékezését. Egy darabig Carlisle arcát néztem, majd hirtelen egy pillanattal
később már egy szürke, terméketlen mezőn voltam és vastag tömjént égettem a
levegőben. De nem voltam egyedül.
A mező központjában lévő alakok összevisszasága mindegyiken csuklyás köpeny, ennek
meg kellett volna rémíteni-e engem – ezek csak a Volturi tagjai lehettek és nekem csak
az járt a fejemben, amit találkozásunkkor elrendeltek számomra. – De tudtam, ahogy
néha befejeztem az álmaimat, hogy láthatatlan vagyok számukra.
A kupacok füstjének illata elért hozzám. Én felismertem az illatot és nem vizsgáltam át a
dombokat közelebbről. Nem vágytam arra, hogy lássam az arcokat, hisz ezek olyan
vámpírok voltak akiken már végrehajtották az életet, féltem, hogy nehogy felismerjek
valakit a parázsló máglya között.
Volturi tagjai körben álltak valami vagy valaki körül, hogy hangjaik nyugtalanságtól
emelkedtek föl. Közelebb mentem a köpenyeikhez és kényszerített az álom, hogy
meglássanak és ugyanolyan intenzitással vizsgálták azt is aki körükben volt. Gondosan
csúszkáltam a magas, sziszegő halotti leplek között, végül megláttam vitájuk tárgyát,
felálltam egy kis dombocskára.
Gyönyörű volt, imádni való, Carlisle igazság szerint tökéletesen mesélte el. A fiú egy
totyogó két év körüli baba volt. Fényes barna fürtjei keretezték kerubi arcát. Remegett
és szemeit becsukva, mintha túl rémült lenne ahhoz hogy végig nézze mi is történik, hogy
a halál közelebb lesz minden egyes másodperccel.
Megütött valami, hogy nekem szükségem van arra, hogy megmentsek egyet azokból az
édes, csinos és rémült gyerekek közül akit a Volturi elakart pusztítani, és akiknek az
ereje már nem is számított volna nekem. Közéjük furakodtam nem törődve azzal, hogy
jelenlétem zavarta volna őket. Törtetve szaladtam a fiú irányában.
Csak odatántorogtam, megálltam és tisztán láttam azt a dombocskát amin ült. Nem
szikla, se nem föld volt, hanem egy halom lecsapolt, élettelen, emberi test. Túl későn
vettem észre az ismerős arcokat. Mindet ismertem. – Angela, Ben, Jessica és Mike – és
közvetlen az imádni való kisfiú alatt volt az apám és az anyám teteme.
A gyermek kinyitotta fényes, vérvörös szemeit.