Hajnalhasadás 1. fejezet

ELSŐ KÖNYV
Bella
TARTALOM
Előszó
1.Foglalt
2.Hosszú éjszaka
3.A nagy nap
4.A gesztus
5.Esme sziget
6.Figyelemelterelések
7.Váratlan

Előszó
Nekem több mint valós halál közeli élményekben volt részem. Ez semmi, ahhoz képest,
amit te valaha is átéltél. Ez furcsamód elkerülhetetlennek látszott, újabb szembenézések
a halállal. Valószínűleg én tényleg katasztrófával voltam megbélyegezve. Mégis, ez az idő
annyira különbözött a többitől.
El tudnál futni valakitől, akitől féltél, megpróbálhatnál harcolni valakivel, akit utálsz.
Az összes reakcióm fokozódott minden fajta gyilkos körül - a szörnyek, az ellenségek.
Amikor szeretted azt az egyet, aki megölt téged, az neked nem hagyott választásokat.
Hogyan futhatnál, hogyan harcolhatnál, amikor megsebesítheted azt a kedvest? Ha az
egész életedet oda kellett adnod a kedvesedért, hogy ne tudnád megtenni?
Ha az volt az a valaki, akit őszintén szerettél?


1.fejezet
Foglalt
Senki sem bámul téged. ígértem magamnak. Senki sem bámul téged. Senki sem bámul
téged.
De mivel nem tudtam meggyőzően hazudni, ráadásul magamnak, látnom kellett.
Ahogy ülve vártam a városban az egyik jelzőlámpánál a háromból hogy zöldre váltson,
jobbra kukucskáltam - a mikrobuszában, Mrs. Weber egész törzsét felém fordította. A
szemei az enyémbe fúródtak és én visszavonultam, azon töprengve, hogy miért nem
emelte el tekintetét vagy miért nézett szégyenkezően. Az még mindig faragatlannak
tartották, hogy embereket bámul, nem? Rám ez már nem vonatkozik?
Ekkor rájöttem, hogy azok az ablakok elég sötétre voltak színezve, így valószínűleg neki
nem volt fogalma arról, hogy egyáltalán én vagyok itt benn, egyedül hagyott, míg
megakadtam a nézésén. Próbáltam vigasztalni magam a ténnyel, hogy ő tényleg nem
bámult engem, csak az autót.
A kocsim. Sóhajt.
Balra pillantottam és sóhajtottam. Két gyalogos volt megfagyva a járdán, elszalasztva a
lehetőségüket, hogy keresztülmenjenek, amíg bámultak. Mögöttük Mr. Marshall bámult
a kis szuvenír boltja síküveg ablakán keresztül. Legalább neki nem volt az orra
rányomva az üvegre.
Még.
A fény zöld lett és sietségemben, hogy meneküljek, gondolkodás nélkül beletapostam a
gázpedálba. A motor vicsorgott, mint egy vadászpárduc, a kocsi olyan gyorsan előre
zökkent, hogy a testem belecsapódott a fekete bőrülésbe és a gyomrom nekilapult a
gerincemnek.
-Ajh. – ziháltam, ahogy ügyetlenkedtem a pedállal. Elvesztettem a fejem, megtapostam a
pedált. A kocsi megbillent, majd teljesen leállt.
Nem viselném el, ha látnám a reakciókat. Ha volt bármilyen kétség azzal kapcsolatban,
hogy ezt az autót ki vezette, akkor az eltűnt. A cipőm orrával nyomtam le finoman a
gázpedált egy fél milliméternyire és a kocsi megint előrezökkent. Sikerült elérnem a
célomat, a benzinkutat. Ha nem rohantam volna annyira… egyáltalán nem kellett volna
bejönnöm a városba. Meg kellett volna lennem sok dolog nélkül, mint például Pop-Tarts
és cipőfűzők, hogy elkerüljem a nyilvánosságot.
Rohantam, mint aki versenyben van, kinyitottam a tanksapkát, lehúztam a kártyám, és
a csővég már a tankban volt másodperceken belül. Természetesen semmi nem volt,
amivel elérhettem volna, hogy a számok a kijelzőn felgyorsuljanak. Lomhán pörögtek,
mintha engem akartak volna bosszantani.
Nem volt napfény idekinn - tipikus esős nap a washingtoni Forksban - de még mindig
azt érzetem, hogy reflektort irányítanak rám, ami felhívja a finom gyűrűt a bal
kezemen. Olykor, mint most, érzem a tekinteteket a hátamon, azt érzem, hogy a gyűrű
villog, mint egy neonreklám: Nézz rám, nézz rám.
Hülyeség volt annyira öntudatosnak lenni és én tudtam ezt. Apun és anyun kívül tényleg
számít, hogy az emberek mit beszélnek az eljegyzésemről? Az új kocsimról? A rejtélyes
felvételemről az Ivy Nyelvi Főiskolába? A ragyogó fekete hitelkártyámról, ami vörösen
izzónak tűnt a hátsó zsebemben?
-Igen, kit érdekel, mit gondolnak. – motyogtam halkan.
-Ööö… kisasszony? – egy férfihang szólított meg.
Megfordultam, de reméltem nem nekem szólt. Két ember állt egy luxus SUV mellett egy
vadi új kajakkal felkötözve a tetejére. Egyikük sem nézett rám, mindketten az autót
csodálták.
Személy szerint nem értettem. De akkor is, büszke voltam, hogy meg tudtam
különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevy szimbólumát. Ez a kocsi fényesen fekete volt
és csinos, de akkor is, számomra csak egy kocsi volt.
-Bocsánat, hogy zavarlak, de elmondanád, milyen fajta az autó, amit vezetsz? – kérdezte
a magasabbik.
-Ö.. egy Mercedes, ugye?
-Igen. – mondta udvariasan a férfi, amíg az alacsonyabb barátja forgatta szemeit a
kérdésemre. -Tudom. De csodálkoztam, ez…te egy Mercedes Angyal-t vezetsz?
A férfi tisztelettel mondta ki a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a srác jól kijönne
Edward Cullen-nel, az én…vőlegényemmel (közel járt az igazsághoz, csak napok voltak
az esküvőig).
-Ezt még nem hozták be Európába. – folytatta a férfi. – pláne nem ide.
Amíg a szemei követték az autóm körvonalait - nekem ez nem tűnt másnak, mint
bármilyen más Mercedes Szerdán, de mit tudom én? - én olyan szavakon gondolkoztam,
mint vőlegény, házasság, férj, stb.
Csak nem tudtam összerakni ezeket a fejemben.
Egyfelől, megalázó volt gondolni a fehér ruhákra és a csokrokra. De főleg, Nem tudtam
kibékíteni tiszteletreméltó, tompa férj fogalmát az én Edward fogalmammal. Ez olyan,
mint mikor egy arkangyal szerepét osztod egy könyvelőre; nem tudtam elképzelni őt
semmilyen közhelyes szerepben.
Mint mindig, amint elkezdtem Edwardról gondolkodni, megcsapott a fantázia szédítő
pörgése. Az idegen megköszörülte a torkát, hogy felhívja a figyelmem; még mindig az
autó márkájáról és modelljéről várt választ.
-Nem tudom. – mondtam neki őszintén.
-Nem bánod, ha csinálok egy képet róla?
Eltartott egy percig, hogy feldolgozzam.
-Tényleg? Egy képet akarsz a kocsiról?
-Persze, senki sem fog hinni nekem, ha nem teszem.
-Oh, oké. Persze.
Lassan félretettem a csővéget és belopóztam az első ülésre, hogy elbújjak, míg a rajongó
előhalászott egy hatalmas profi fényképezőgépet a hátizsákjából. Ő és a barátja
megfordultak pózoltak a motorháztetőnél, majd a hátsó feléhez mentek képeket
készíteni.
-Hiányzik a teherautóm. – nyafogtam magamban.
Nagyon nagyon kényelmes - túl kényelmes. A teherautóm utolsó lihegése épp azután egy
héttel volt, mikor Edward és én kompromisszumot kötöttünk, hogy kicserélhesse a
teherautóm, mikor az meghal.
Edward szerint ez várható volt; a teherautóm hosszú, teljes életet élt és a természeti
ideje lejárt.
Szerinte. És természetesen nem tudtam ellenőrizni a történetét vagy megpróbálni
feltámasztani a teherautóm a halálból. A kedvenc szerelőm...
Nem gondolkodtam ezen tovább, nem engedve, hogy befejeződjön a gondolat. Helyette
hallgattam a férfiak hangját odakint, amit az autó fala lehalkított.
-... a online video-ban nekiment egy lángszóróval. És ez nem sértette fel a festéket.
-Persze, hogy nem. Végigmehetnél egy tankkal ezen a bébin. Nem sok ilyen van a piacon.
Közel-Keleti diplomatáknak tervezték, fegyverkereskedőknek és főleg drogbáróknak.
-Azt gondolod, hogy ő valami...?- hangzott a rövid, halk kérdés. Behúztam a nyakam, az
arcom lángolt.
-Uh.-mondta a magasabb.-Talán. Nem tudom elképzelni, minek neked egy sötétített
üvegre és négyezer fontos páncélzatra körülötte. Veszélyes lehet elmenni valahova.
Páncélzat. Négyezer fontos páncélzat. És sötétített üveg? Szép. Mi történt a jó régimódi golyóállóüveggel?
Nos, legalább volt egy kis értelme, ha csavart humorérzékkel rendelkezel.
Ez úgy történt, hogy Edward kihasználta az alkunkat, hogy sokkal többet adjon, mint
ígérte. Beleegyeztem, hogy lecserélje a teherautóm, mikor szükséges volt, persze nem
számítva arra, hogy az a pillanat nagyon hamar eljön.
Mikor kényszerítettek, fogadjam el, hogy a teherautóm nem létezik többé, akkor egy
még élő klasszikus Chevys hasonmást akartam pótlásnak, tudtam, az ő ötlete a cserére
zavarba fog ejteni. A bámulásokra és suttogásokra gondoltam. Igazam volt abban. De a
legsötétebb képzeleteimben sem láttam előre, hogy ő két autót fog nekem szerezni.
Az „előtte” és az „utána” autót, magyarázta, miután megkaptam. Ez volt az „előtte”
autó. Azt mondta, ez egy kölcsönautó és megígérte, hogy ő az esküvő után visszaküldi.
Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Mostanáig.
Haha. Mert én annyira törékenyen ember voltam, szóval balesetre hajlamos, a saját
veszélyes balszerencsém áldozata, kétségkívül szükségem volt egy tank-ellenálló autóra,
ami megvéd engem. Nevetséges. Biztos voltam benne, hogy ő és a testvérei sokáig
mulattak ezen a hátam mögött.
Vagy talán…csak talán…egy kis hang súgta a fejemben. Ez nem vicc, bolond. Talán ő
tényleg aggódik miattad. Nem ez volt az első, hogy megerőltető volt neki megvédenie
téged.
Sóhajtottam.
Az „utána” autót még nem láttam. Azt elrejtették mélyen egy sötét sarokban Cullenék
garázsában. Tudtam, hogy a legtöbb ember mostanra megleste volna, de én tényleg nem
akartam tudni. Valószínűleg nincs páncélzat azon a kocsin, mert nekem nem lesz rá
szükségem a nászút után.
A virtuális elpusztíthatatlanság csak egy a sok mellékes dologból, amit nagyon vártam.
A legjobb rész abból, hogy Cullen vagy nem a drága autók és a lenyűgöző hitelkártyák
voltak.
-Hé. – szólt a magas férfi, tölcsért csinálva a kezéből az üvegen, úgy próbált benézni.
-Végeztünk. Nagyon köszönjük!
-Szívesen. – szóltam vissza és feszülten elindítottam a motort, enyhén nyomtam, nagyon
finoman a gázpedált.
Mindegy hányszor hajtottam le az otthonos úton hazafelé, még mindig nem tudtam nem
észrevenni a szórólapokat a háttérben. Mindegyik telefonpóznára és utcai jelzőtáblákra
voltak ragasztva, olyan volt, mint egy friss pofon az arcba. Egy jól megérdemelt pofon
az arcba. Az agyam visszaszívott mindent, amit közvetlenül előtte gondoltam. Nem
tudtam kikerülni ezt az utat. Nem tudtam…a képek a kedvenc szerelőmről rendszeresen
visszahúztak a múltba.
A legjobb barátom. Az én Jacobom.
A LÁTTA EZT A FIÚT? szórólapok nem Jacob apjának ötlete volt. Ez az én apámé
volt, aki rengeteg szórólapot nyomtatott és az egész városban kirakta őket. És nem csak
Forks-ban, hanem Port Angeles-ben, Sequim-ben, Hoquiam-ban, Aberdeen-ben és
minden más Olympic Peninsulai városban. Meggyőződött arról, hogy a Washington
állambeli rendőrállomások falain is kinn van. A saját őrsén volt egy egész parafatáblája,
ami Jacob megtalálására szentelt. A tábla jórészt üres volt, ami nagyon csalódottá tette.
Apunak leginkább a reagálás hiánya okozott csalódást. A legjobban Billy-ben, Jacob
apjában és egyben legjobb barátjában csalódott. Billy nem akart belekeveredni a 16 éves
"szökevény" keresésébe. Billy megtagadta a szórólapok kirakását La Push-ban, a
rezervátum tengerpartján, ami Jacob otthona volt. Külsőleg beletörődött Jacob
eltűnésébe, mintha nem is létezett volna. Szerinte, Jacob felnőtt. Hazajön, ha akar.
Billy álláspontja nyugtalanított. Nem raktam ki sehova szórólapokat. Mert mindketten,
Billy és én is tudtuk Jacob hol van, és tudtuk azt is, hogy senki sem látta ezt a fiút. A
szórólapok kitétele a szokásos nagy, kövér gombócot okozta volna a torkomban, a
szokásos szúró könnyeket a szemeimben, és örültem, hogy Edward odakint vadászik
ezen a szombaton. Ha Edward látná a reakciómat, csak ő is szörnyen érezné magát.
Persze, volt hátránya annak, hogy szombat volt. Ahogy lassan és óvatosan befordultam
az utcámban, megláttam az apám járörkocsiját a házunk előtt. Megint elugrott halászni.
Még mindig duzzogott az esküvő miatt. Tehát nem tudtam használni a benti telefont. De
nekem hívnom kellett...
Leparkoltam a járdaszegélynél, a Chevy szobor mögött és előhúztam a telefont a
kesztyűtartóból, amit Edward adott nekem veszély esetére. Tárcsáztam, hosszan a
"vége" gombon tartva az ujjam, míg a telefon csöngött. Elővigyázatosságból.
-Hallo?- Seth Clearwater vette fel, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindig nyuszi
voltam beszélni a nővérével, Leah-val. A szavai "leharapták" a fejem, mikor Leah
beleszólt.
-Hé, Seth, itt Bella.
-Oh, szia, Bella! Hogy vagy?
-Jól.
-Friss hírek miatt hívsz?
-Médium vagy.
-Nem igazán. Nem vagyok Alice. Csak kiszámítható vagy. – viccelt. A Quileute falka és
La Push között csak Seth érezte jól magát, főleg, mikor megemlítette Cullenék nevét.
Egyedül viccelődött ezeken a dolgokon, különösen a majdnem-mindentudó-sógornőmön.
-Tudom.-hezitáltam kicsit.-Hogy van?
Seth sóhajtott.
-Úgy, mint mindig. Nem fog beszélni, pedig mi tudjuk, hogy hall minket. Tudod, próbál
nem emberként gondolkodni. Csak az ösztöneit követi.
-Tudod, hol van most?
-Valahol Észak-Kanadában. Nem tudom megmondani melyik részen. Nem nagyon figyel
az állam nevére.
-Bármi utalás…
-Nem jön haza, Bella. Sajnálom.
Nyeltem.
-Oké, Seth. Tudtam azelőtt, hogy megkérdeztem. Nem tehetek róla, hogy segíteni
akarok.
-Igen. Mi mind ugyanazt szeretnénk.
-Köszi, hogy beszéltél velem, Seth. Tudom, hogy a többiek nehezen élik ezt meg.
-Nem a legnagyobb rajongóim. – felelte vidáman. – Hülyeség, szerintem. Jacob
választott, te választottál. Jake-nek nem tetszik a hozzáállásunk. Persze, az sem
villanyoztam fel, hogy láttad rajta.
-Nem beszélt veled?-ziháltam.
-Nem tud elrejteni mindent előlünk, pedig keményen próbálja.
Szóval Jacob tudta, hogy aggódom. Nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Nos,
legalább ő tudta, nem tűntem el teljesen a napnyugtában és felejtettem el őt. lehet
elképzelte, képes rá.
-Feltételezem, látlak az… esküvőn. –mondtam, kipréselve a szót a fogamon keresztül.
-Igen, és én anyu ott leszünk. Jó, hogy meghívtál minket.
Megmosolyogtam a lelkesedést a hangjában. Bár meghívni Clearwateréket Edward
ötlete volt, örültem, hogy gondolt rá. Jó lenne, ha Seth ott lenne. Egy kapocs, bár
vékony, az elveszett vőfélyemmel.
-Nem lenne ugyanaz nélküled.
-Mondd meg Edward-nak, hogy üdvözlöm, oké?
-Persze.
Megráztam a fejem. A barátság, amit Edward és Seth között kialakult valahogy még
mindig megijesztett. Ez egy biztosíték volt, bár a dolgoknak nem így kellene lenniük. A
vámpírok és a vérfarkasok, köszönik szépen, ki tudtak jönni egymással, ebben egy
véleményen voltak. Nem mindenkinek tetszett ez az ötlet.
-Ah. – mondta Seth, a hangja egy oktávval feljebb lépett. – Leah hazajött.
-Oh, szia!
A vonal megszakadt. Otthagytam az ülésen és felkészítettem magam szellemileg, hogy
belépjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apunak annyi mindennel kellett
foglalkoznia. Jacob-a-szökevény volt a tetőpont a túlterheltségben. Majdnem úgy
aggódott miattam, az ő éppen-hogy-törvényesen-felnőtt lánya miatt, aki Mrs.-é válik pár
napon belül.
Lassan sétáltam keresztül a fényárban, miközben arra az éjszakára gondoltam, mikor
elmondtuk neki. Mikor Charlie motorcsónakja bejelentette a visszatérését, a gyűrű
hirtelen száz fontos súlyú lett az ujjamon Bele akartam rakni a bal kezem a zsebembe
vagy talán ráülni, de Edward hideg, kemény fogása elöl tartotta.
-Ne idegeskedj, Bella. Gondolj arra, hogy nem gyilkosságot jelentesz be.
-Könnyű mondani.
Hallottam apám csizmáinak vészjósló hangját a bejáratnál. A kulcs csörgött a már
nyitott ajtóban. A hangja arra horrorfilmrészletre emlékeztetett, mikor az áldozat
rájön, hogy elfejtette bezárni az ajtót.
-Nyugodj meg, Bella. – suttogta Edward, hallva a gyorsuló szívdobogásom.
Az ajtó nekivágódott a falnak, én meghátráltam, mintha bűnös lennék.
-Hé, Charlie. – szólt teljesen nyugodtan Edward.
-Nem!-tiltakoztam a lélegzetem alatt.
-Mi? – suttogott vissza Edward.
-Várj, míg felakasztja a fegyverét.
Edward kuncogott és hátrasimította bronzos haját. Charlie a sarok felől jött, még
mindig az egyenruhában, még mindig felfegyverzetten, és megpróbált nem grimaszolni,
mikor meglátott minket a kanapén ülni. Mostanában sok erőfeszítést tett, hogy
megkedvelje Edward-ot. Persze, ezután a bejelentés után biztos volt, hogy azonnal
befejezi az erőlködést.
-Hé gyerekek, Mi újság?
-Beszélni akarunk veled.-mondta Edward. – Van néhány jó hírünk.
Charlie arckifejezése barátságosból azonnal feszültté vállt.
-Jó hírek? – dörmögte Charlie, keresztülnézve rajtam.
-Ülj le, apu.
Felemelte egyik szemöldökét, öt másodpercig engem bámult, majd hátradőlt a székben
és egyenesen ránk figyelt.
-Nem kell aggódnod, apu.-mondtam azonnal megszakítva a csendet.-Minden oké.
Edward grimaszolt és tudtam, hogy ez az oké szóra vonatkozott. Valószínűleg jobban
használt volna valami, mint csodálatos vagy tökéletes, vagy dicsőséges.
-Biztos, Bella, biztos. Ha minden a legnagyobb rendben, mik azok az izzadság cseppek a
homlokodon?
Elnéztem a mogorva tekintetéből, alázatosan Edwardra, és ösztönösen letöröltem a
homlokomról a bizonyítékot.
-Terhes vagy! – robbant ki Charlie-ból. – Terhes vagy, ugye?
Bár a kérdést nekem szánta, dühösen nézett Edward-ra, és megesküdtem volna, hogy
láttam a kezeit a fegyver felé mozdulni.
-Nem, persze, hogy nem! – meg akartam bökni Edwardot a bordáinál, de tudtam, hogy
az csak nekem okozna horzsolást.
Mondtam Edward-nak, hogy az emberek, egyből erre a következtetésre jutnak!
Épelméjű emberek mi mást gondolhatnának arról, hogy 18 évesen megházasodik
valaki? (forgattam a szemeim a válaszára. Szerelem. Persze.)
Charlie szikrázó tekintete megvilágosodott. Eléggé jól ismerte az arckifejezéseimet,
mikor elmondom az igazságot, és most hitt nekem.
-Oh. Sajnálom.
-Bocsánatkérés elfogadva.
Hosszú szünet következett. Ezután, rájöttem, mindenki arra vár, hogy mondjak valamit.
Rémülten felnéztem Edward-ra. Nem tudtam, hogy mondjam ki a szavakat. Rám
mosolygott, azután kihúzta magát és apához fordult.
-Charlie, tudom, hogy nem úgy tettem, ahogy kellene. Tradicionálisan, nekem először
meg kellett volna kérdeznem téged. Nem gondolok semmi tisztességtelenségre, de mióta
Bella igent mondott, én nem akarom az esélyt csökkenteni, így nem a kezét kérem tőled,
hanem az áldásodat. Összeházasodunk, Charlie. Jobban szeretem őt, mint a világon
bármit, jobban, mint az életemet, és valami csoda által, ő is szeret engem. Áldásodat
adod ránk?
Nagyon nyugodtnak, biztosnak hangzott. Míközben hallottam a teljes bizalmat a
hangjában, egy ritka pillanatát tapasztaltam a bepillantásnak. Láttam, hogy keresi a
megfelelő szavakat. Ezután észrevettem Charlie arcán, hogy pillantása a gyűrűre esett.
Visszatartottam a lélegzetem, amíg a bőre színt váltott. Világosból vörösre, vörösről
lilára, liláról kékre. Elkezdtem felállni, nem voltam biztos abban, mit teszek; talán
használom a Heimlich manővert meggyőződni arról, hogy nem fuldoklik, de Edward
megszorította kezem és mormolt egy "adj neki egy percet"-et, szóval vártam, hogy
megszólaljon. A csend sokkal hosszabb volt. Majd, fokozatosan, árnyalatonként Charlie
színe visszatért a normálisba. Ajkait és szemöldökei összehúzta. Felismertem a "mélyen
gondolkodó" kifejezést. Sokáig gondolkodott kettőnkről, és éreztem, hogy Edward
megnyugszik mellettem.
-Sejtettem, nem lepődtem meg annyira. - mormolta Charlie. -Tudtam, hogy nekem elég
hamar kell majd valamivel, mint ez, foglalkoznom.
Kifújtam magam.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Charlie dühösen rám nézve.
-Száz százalékig biztos vagyok Edward-ban.-mondtam anélkül, hogy gondolkoztam
volna.
-Házasság, tényleg? Miért van ez a sietség?-szeme gyanúsan nézett engem.
A sietség volt az igazi ok, mert minden egyes nappal közelebb értem a 19-hez, míg
Edward maradt az a 17 éves tökéletesség, ami volt kilencven éven keresztül. Nem, nem
ez volt a fő tényező, amiért házasságra adtam a fejem, hanem mert a házasság volt a
feltétel a finom és gubancos kompromisszumban, amit Edward és én kötöttünk, hogy
elérjem, változtasson át halandóból halhatatlanná. De ezeket a dolgokat nem tudtam
Charlie-nak megmagyarázni.
-Együtt megyünk a Dartmouth-ra, Charlie.-emlékeztette Edward. - Szeretném jól
csinálni, a helyes módon. Ez volt az oka. - vont vállat.
Ő nem túlzott; a II. világháború alatt megszerzett szellemben éltek. Charlie oldalra
húzta száját. Szavakat kereset, hogy vitatkozzon. De mit mondhatna? Jobban
szeretném, hogy először bűnben élj? Ő egy apa; a kezei meg voltak kötve.
-Tudtam, hogy ez lesz. – motyogta magában. Majd hirtelen az arca tökéletesen sima és
üres lett.
-Apu?- szóltam aggódva. Ránéztem Edwar-dra, de nem tudtam olvasni az ő arcáról sem,
aput nézte.
-Ha!-robbant ki Charlie-ból. Felugrottam az ülésemből. – Hahaha!
Hitetlenül bámultam, amint Charlie görnyedve nevetett; egész teste reszketett benne.
Edwardra néztem a magyarázatért, de Edward összeszorította ajkait, próbálta a
nevetést magában tartani.
-Okay, rendben. – fuldoklott Charlie. – Házasság. – újabb nevetésbe remegett bele. –
De…
-De mi? – kérdeztem.
-De neked kell elmondanod az anyádnak. Én nem mondok egy szót sem Renee-nek!
Mind a tiéd! – hangos nevetésben tört ki.
A kezemet a kilincsen tartottam, mosolyogtam. Persze Charlie szavai megrémítettek
engem. Az utolsó végzet: elmondani Renne-nek. A korai házasság a fekete listájának
tetején állt megelőzve a kölyökkutyák leforrázásánál. Ki láthatná előre válaszát? Én
nem. Persze Charlie sem. Talán Alice, de nem gondoltam arra, hogy megkérdezem őt.
-Nos, Bella. – mondta Renee, miután eldadogtam a lehetséges szavakat: Hozzámegyek
Edward-hoz. Túl sokat vártál, hogy elmondd nekem. A repülőjegyek csak drágábbak
lettek. Ohh. – zsörtölődött. – Gondolod Phil stábja elmegy? El fogja rontani a képeket,
ha nem öltönyben lesz…
-Várj egy kicsit, anyu. – ziháltam. Mit gondolsz, miért vártam ennyit? Én csak el-el…-
nem voltam képes kimondani az elfoglalt szót. – vártam, hogy a dolgok rendeződjenek,
tudod, ma.
-Ma? Tényleg? Ez a meglepetés. Feltételeztem.
-Mit feltételeztél? Mit feltételeztél?
-Nos, mikor meglátogattál áprilisban, úgy tűnt a dolgok eléggé összeforrtak, ha tudod,
mire gondolok. Nem nehéz rajtad kiigazodni, édesem. De nem mondtam semmit, mert
tudtam, az nem vezet semmi jóra. Pontosan olyan vagy, mint Charlie. – sóhajtott
lemondóan. – ha eldöntesz valamit, nincs más út. Persze, pontosan úgy, mint Charlie, te
is kiállsz a döntéseid mellett.
És ekkor kimondta az utolsó dolgot, amit valaha hallanék az anyámtól.
-Ne kövesd el a hibáimat, Bella. Úgy gondolom ez az, amiért félsz tőlem. - kuncogott. –
Amit gondolok. És tudom, mondtam sok dolgot a házasságról és hülyeségeket, és nem
vonom vissza őket, de rá kell jönnöd, hogy azok a dolgok csak rám vonatkoznak. Te
teljesen más ember vagy, mint én. Te elköveted a saját hibáidat, és biztos vagyok benne,
hogy lesz olyan rész az életedben, amit sajnálni fogsz. De az elkötelezettség sosem volt
problémád, kicsim. Neked több esélyed van arra, hogy ez működjön, mint a legtöbb
negyven évesnek, akit ismerek. – nevetett újra Renee. – Az én kicsi középkorú
gyerekem. Szerencse, hogy találtál egy másik öreg lelket.
-Te nem vagy… mérges? Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hiba?
-Nos, biztos azt kívánnám, hogy várj pár évet. Azt gondolom, úgy látom, elég öreg
vagyok, hogy anyós legyek, nem? Ne válaszolj. De ez nem rólam szól. Ez rólad szól.
Boldog vagy?
-Nem tudom. Én testen-kívül-lebegőnek érzem magam éppen.
Renee kuncogott.
-Boldoggá tesz téged, Bella?
-Igen, de…
-Akarsz valaha valaki mást?
-Nem, de…
-De mi?
-De nem fogod azt mondani, hogy ez olyan, mint minden más szerelmes tizenéves
szerelme?
-Te sosem voltál tizenéves, kicsim. Tudod, mi a legjobb neked.
Az elmúlt néhány hétben, Renee váratlanul belevetette magát az esküvő tervezésébe.
Edward anyjával, Esme-vel, mindennap órákat töltöttek telefonálással. Nem voltak
rokonok közötti nézeteltérések. Renee imádta Esme-t, de kételkedtem abban, hogy bárki
megértené ezt a szeretetreméltó majdnem-anyós kapcsolatot. Ez máris aggasztani
kezdett. Edward családja és az enyém együtt gondoskodott az esküvőről anélkül, hogy
én tennék vagy tudnék bármit tenni, vagy sokáig gondolkoznék.
Charlie természetesen dühös volt, de az édes része az volt, hogy nem rám. Renne volt az
áruló. Arra számított, hogy a játszma nehéz lesz. Mit tehetne most, mikor az utolsó
fenyegetettség - elmondani anyunak - teljesen alaptalannak bizonyult. Nem tudott
semmit se tenni, és tudta ezt. Úgyhogy a ház körül lézengett, és olyasmiket motyogott,
hogy hogy volt képes megbízni bárkiben is a világon…
-Apu? – szóltam, mikor benyitottam a bejárati ajtón. – Itthon vagyok.
-Várj csak, Bells, maradj ott.
-Hm? – kérdeztem automatikusan.
-Adj egy percet. Ouch, add ide nekem, Alice.
Alice?
-Sajnálom, Charlie. – válaszolt Alice trillázó hangja. – Jól vagy?
-Vérzem.
-Jól vagy. Nem repedt meg a bőr. Higyj nekem.
-Mi folyik ott? – kérdeztem hezitálva a bejáratnál.
-Harminc másodperc, kérlek, Bella. – mondta Alice. – A türelmed meg lesz jutalmazva.
-Hm… - tette hozzá Charlie.
A lábamon kopogtam, számoltam mindegyik ütést. Mielőtt a harminchoz értem volna,
Alice megszólalt.
-Oké, Bella, bejöhetsz.
Elővigyázatosan mozogtam, megkerülve a kis sarkot a nappaliba menet.
-Oh. – fújtam. – Oh. Apu. nem tűnsz…
-Ostobának? – szakított félbe Charlie.
-Inkább azt gondoltam, hogy udvarias.
Charlie elpirult. Alice megfogta a könyökét és behúzta egy lassú forgásba, megmutatva
ezzel a sápadt szürke öltönyt.
-Szedd le rólam, Alice. Idiótán nézek ki.
-Senki sem, akit én öltöztetek, néz ki idiótának.
-Igaza van, apu. Mesésen nézel ki! Mi az alkalom?
Alice forgatta a szemét.
-Az utolsó simítások. Kettőtökért.
Először lehámoztam tekintetem a szokatlanul elegáns Charlie-ról és megláttam egy
fehér ruhazsákot gondosan letéve a kanapéra.
-Ahh…
-Menj a boldog helyed felé. Nem fog sokáig tartani. - Vettem egy mély lélegzetet és
becsuktam a szemeim. Miközben csukva tartottam őket, megbotlottam a lépcsőn a
szobám felé menet. Fehérneműre vetkőztem és kiegyenesítettem a karjaim.
-Azt hitted, hogy bambuszszálkákat raktam a körmeid alá? -motyogta Alice magában,
ahogy engem követett. Nem figyeltem rá. A boldog helyemen voltam.
Az én boldog helyemen, ahol az egész esküvői kellemetlenségnek vége volt és kész.
Mögöttem voltak. A már elfojtott és elfelejtett dolgok. Egyedül voltunk, csak Edward és
én. A beállítás homályos volt és állandóan mozgott. Ez hasonlított a felhővel borított
ködös városra egy antarktiszi éjjelen-mert Edward a nászutunk helyszínét titokban
tartotta, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De engem ez nem különösebben érdekelt.
Edward és én együtt voltunk és én a kompromisszum rám eső részét teljesítettem.
Összeházasodom vele. Ez nagy dolog volt. És el is fogadtam minden felháborító
ajándékát és habár hiábavalóan, bejelentkeztem ősszel a Dartmouth Főiskolára. Most ő
következett. Mielőtt vámpírrá változtat engem - az ő nagy kompromisszuma - neki volt
még egy másik nagy kikötése.
Edwardnak volt egy kis aggodalma az emberi dolgok iránt, amit fel kéne adnom, azt
akarta tapasztaljam meg azokat. A legtöbbjük - például az iskolabál - nekem ostobának
tűnt. Csak egyetlen egy emberi dolog hiánya miatt aggódtam. Természetesen ez volt az a
valami, amire azt kívánta, bárcsak teljesen elfelejteném.
Nos, itt volt az a dolog. Tudtam egy kicsit arról, amivé válni készültem és én már nem
volnék emberi. Első kézből láttam újszülött vámpírokat és hallottam azokról a családi
történetekről, amik korai vad napjaikról szóltak. Több évig a legnagyobb jellemvonás a
szomjúság, és ez elég sok időt venne igénybe, mielőtt újra én lennék. Rádásul mikor
már kontrolálnom magam, sosem éreznék úgy, mint most érzek.
Emberi...és szenvedélyes szerelemben. Egy teljes tapasztalatot akartam mielőtt
kereskedem a melegségemmel, törékeny, feromon-rostált testemmel valami szépért,
erősért...és ismeretlenért. Egy igazi nászútra akartam menni Edward-al. És annak
ellenére, hogy ő veszélyeztet engem azzal, beleegyezett, hogy megpróbálja.
Én csak bizonytalan voltam Alice tájékozottságában és a ruhában és a szatén
simulásában a bőrömön. Engem pillanatnyilag nem érdekelt, hogy az egész város rólam
beszélt. Nem gondoltam a látványosságra, amit én nemsokára adok. Nem aggódtam
amiatt, hogy megbotlom a vonaton vagy nevetek a rossz pillanatkor vagy azon, hogy túl
fiatal vagyok, vagy a bámészkodó közönség miatt vagy a kimaradt üres ülés miatt vagy
amiatt, hogy hol lehet a legjobb barátom. Én Edward-al voltam a boldog helyemen.